Hittétek volna, hogy a versailles-i kastély a Mennyország?! Vagy legalábbis pont ugyanolyan. Halála után a homo sapiens feljut az égbe, és amikor magához tér, ott találja magát a Place d'Armes-on, azon a hatalmas, macskaköves nyílt téren. Körbenéztem, jobbra, balra, meg még hátra is, tekergettem a nyakam, mert azért az ember mégiscsak kíváncsi, hol is van a Mennyország, mi veszi körül, de hát felhők zárták el a kilátást. Csak előre lehetett látni: a horizonton ott húzódott a palota két szárnya, középen a királyi és királynői lakosztályokkal, és előtte az a nagy, csillogó, aranyozott fémkerítés zárta le a határt - Versailles-ban nyilván nem igazi az arany, a Mennyországban pedig, hát ennek a kérdésnek nincs is értelme. És természetesen ott állt Szent Péter a tekintélyes kapuban a nagy, szintén aranyozott botjával, és fogadta az újonnan érkezőket.
Nagy sokk után haladtam fel a téren, a ragyogó napsütésben, izgatottan gondolkodva az eseményeken. Nagy sokkról beszélek, mert hát az, hogy mégiscsak van túlvilág teljesen váratlanul ért engem. Mert kérem, nem erre számítottam! De kellemes meglepetés is, hisz azért mégiscsak jobb élni, de nagy sokk is, mert hát egészen durva következményei lesznek a tévedésemnek. Mindezt haláli szívesen megbeszéltem volna Péterrel, már alig vártam, hogy felérjek, neki szegezzem a kérdéseimet, és elmondjam a mentségeimet, és gondolataimat, amikor...
Amikor felértem, és ott találtam Szent Pétert, csak éppen az nem jött össze, hogy akkor mi most szépen leülünk az udvaron egy kis resto előtt a fonott székre, és egy kir és crepes mellett megbeszéljük mindazt a dolgot, melyet épp az előző percekben vettem sietve végig magamban. Merthogy hát Szent Péternek ezer jobb dolga is akadt annál, hogy szerény filozófiai eszmefuttatásaimat meghallgassa. És ez nekem csak akkor esett le.
Akkor esett le, hogy ez a Szent Péteres show szükségképpen csak reprezentatív lehet: elég sokan érkeznek minden pillanatban a kapuhoz. Mögöttem hatalmas tömeg jött, kb, mint amikor a kommunisták megrohamozták a Téli Palotát. És Péter éppen csak egy kézfogásra tud mindenkit fogadni, aztán a dolog adminisztratív része az bent zajlik az oldalsó pavilonban, akárcsak az igazi Versailles kastélyban. És akárcsak a valóságban, itt is sok száz méteres sor húzódik a jobb oldalon. Mi több, itt minden perc csúcsforgalom, hiszen valahol a Földön minden pillanatban nappal van, a másik oldalon pedig mindig éjjel. Mindig, mindenféle okokból halnak meg emberek, így folyamatos utánpótlás érkezik be minden percben. Akárhogy is nézzük, ez a világ leginkább látogatott idegenforgalmi látványossága.
Még nem is olyan hosszú életem során a sorban állásról leszűrtem azt a tapasztalatot, hogy gyakorlati esetekben nem a sor hossza a lényeges, hanem a haladási sebessége. Ez pedig éppen úgy volt finomhangolva, mint amekkora a beérkező emberek tömegeinek sebessége. Ó, micsoda mennyei csoda! De nincs ebben semmi csoda, hiszen ha nem így lenne, akkor a sor a végtelenségig nőne, és akkor azért csak intézkednének odafent. Az időjárás is kellemes volt, gondolom, ezt is odafent intézték: sütött a nap, de nem volt túl meleg, nagyon enyhe, kellemes szellő fújdogált. Amint mondtam, elég gyorsan haladtunk, és végül nem is volt olyan hosszú vagy kellemetlen az a sorban állás.
Annál is inkább, mert a lehető legvegyesebb emberforgatag vett körül. Jó, az igazi Versailles látogatói is messzi országokból érkeznek, de itt aztán teljesen reprezentatív módon le volt képezve a Föld lakossága, mivel minden országban nagyjából ugyanolyan arányban halnak meg az emberek. A legtöbben tehát kínaiak és inddiaiak voltak, és persze idősek. Annál feltűnőbb volt az, amikor egy nálam valamivel fiatalabb indiai nő került a közelembe. Oda vagyok az indiai nőkért. Egész életemben csak gyönyörű indiai nőkkel hozott össze a sors, és imádom, ahogy kicsit egzotikusak, de azért teljesen normális, nem idegen hangulatot keltenek bennem. Imádom a kicsit kisebb termetüket, az akcentusukat, ahogy beszélnek, a vidámságukat, a nyitott, kedves viselkedésüket. A nőnek is megakadt a szeme rajtam, hiszen a sok öreg közül én is kitűntem. De nem szólítottam meg. Mi értelme lett volna?! A Mennyországban nincs szerelem, nincs házasság. Vagy mégis lenne?! Tudja az ördög.
A recepciónál mennylevelet kértek, normális esetben elég gyorsan azonosították az embert. Én egész életemben mindig próbáltam rendesnek lenni, nem gondot okozni; például nem lent felejteni az mennylevelemet a Földön, a másik kabátomban, mint az az öreg, alzheimeres bácsi; így egy másodperc alatt tovább jutottam a következő etaphoz. Mert ugye ahogy az ismert, komoly vizsgálóbizottság foglalkozik az emberekkel, és Isten, valamint Szent Péter ezt a munkát outsourcingolta egy megfelelő angyali cégnek, melyet - és ez mutatja, hogy a Mennyországban is van humor - Hells Angels Ltd.-nek neveztek. A banner mindenfele szembe ötlött a kastély különböző pontjain, elkísérte az utunkat.
Éppen azon gondolkodtam, hogy minek ezek a reklámok, tán lehet a Mennyországban is üzletelni, amikor a folyosón, amelyen haladtunk, összesűrűsödött a tömeg, és sokan elkezdtek beszélgetni egymással. Teljesen idegen emberek szólították meg egymást, és persze mind azt kérdezgették, hogy hogy van ez a vizsgálóbizottság, tényleg van-e Pokol és Mennyország, Purgatórium is létezik-e, vagy ez csak az Egyház találmánya. De természetesen mindez a kérdezősködés a legnagyobb hülyeség volt, hiszen senki nem tudhatott semmit, mindenki most járt itt először. Minden pletyka csak és kizárólak az emberek saját gondolataira, véleményére, vágyaira támaszkodhatott, és hát így az égadta világon semmi köze nem volt a valósághoz. Vagyis hát ehhez az alternatív valósághoz.
Mindez a nagy kérdezősködés, megbeszélés, pletykálgatás semmi mást nem szolgált, minthogy az emberek kicsit levezessék a feszültséget, szocializálódjanak, ismerkedjenek. Hiszen itt mindenki most halt meg, és utána kiderült, hogy mégsem. És a legelkötelezettebb hívőnek is megrázkódtatás a halál, és drámai fordulat a túlvilág. Aztán meg mindjárt kialakult egy olyan feeling, hogy sokan vagyunk, majd lesz valahogy, csak nem tolnak ki ennyi emberrel. És akár bajban vagyok, akár nem, legalább nem vagyok egyedül. Majdnem mindenki összebarátkozott valakivel, majdnem mindenkinek a sorsával foglalkozott valaki. Majdnem mindenkinek került valaki, akinek a "vállán" elsírhatta az életét. Csak nekem nem, én magányos farkas típus vagyok.
Csendben maradtam, és nem kérdeztem semmit, megszoktam, hogy eme megpróbáltatásokat egyedül is túlélem. Egészen addig, amíg mellém ért az a fiatal, indiai nő, aki egészen kétségbeesetten rohant. Nos, hát igen, a kínaiaknak, indiaiaknak itt nem sok esélyük van. A Föld népességének kétharmada eleve kiesett. De aztán, amikor hozzám fordult, még inkább meglepődtem: "Az ateisták bejuthatnak a Mennyországba?"- kérdezte. Nyilván azt gondolta, én ezt jobban tudom, mert úgymond "keresztény kultúrából" származok. Igen, jó lett volna tudni a választ, de hát fogalmam nem volt. És idegesített, mert engem is igazán érdekelt volna a dolog. Becsületesen, és a legnagyobb tisztességgel azt tudtam csak válaszolni, hogy "nem tudom: agnosztikus vagyok". Csak elképedve nézett, nem értette a szóviccet, melyet feszültsége oldására szántam, így hozzátettem: "de amit tudok, hogy biztos nem fog elveszni, nem fog eltévedni, és most már egész biztosan nem is múlik magán semmi, tehát nyugodjon meg, álljon meg, pihenjen meg, vegyen egy mély lélegzetet!"
Lassított. Én is hozzá lassultam. Egymásra néztünk. Ő kétségbeesetten, én megpróbáltam titkolni, hogy mennyire tetszik nekem, milyen aranyosnak találom az indiai angolját. Tovább beszéltem, próbáltam vigasztalni, elmondtam, hogy én is ateista vagyok, tehát ha Isten nem rasszista, akkor vagy együtt megyünk a Pokolba, vagy együtt a Mennyországba. Közben megérintettem a kezét, a vállát.
Azt is megkérdeztem, hogy halhatott meg ilyen fiatalon, és elmondta, hogy autóbaleset közben halt meg, egyszerűen volt egy építkezés, vége volt az útnak, és valamiért semmiféle tábla, semmiféle lámpa nem jelezte. Úgy rohant bele a sötétben az építkezésbe, mint a vakegér. Elnevettem magam a történeten, aztán észbe kaptam, hogy na, ez aztán igazán nem illendő. De ő is nevetett. Aztán meg sírt is, pláne, amikor megkérdeztem, hogy egyedül vezetett-e. Mert hát szerencsére egyedül, de hát a családja ott maradt lent, Indiában. Ahogy nekem is volt családom lent, Franciaországban. Sírtunk, és nevettünk - mint valami mulatozó magyarok - hiszen meghaltunk, de túléltük. Egyedül vagyunk itt, de nem örökre. Egymásra találtunk, de semmi értelme nem volt egymásba szeretni. Mindkettőnknek várnia kell a párjára. Nem így van?! Bizonyára így van, bár tudja a halál. És egyáltalán, mik az erkölcsi szabályok a Mennyországban?!
Körülöttünk a többi ember is teljes tudatlanságban, szügyig hitben, vagy reménytelen reményben és félelmekben sietett a hatalmas folyosókon és termeken át, melyeknek plafonját ironikus módon ugyanazok a görög és római istenek díszítették, akárcsak az igazi kastélyban. Jézusnak, és az öreg szakállasnak nyoma sem volt.
Anju - mert így hívták az indiai asszonyt - története után nem tehettem mást, számba vettem az életemet: soha nem hittem istenben, nem volt miért. Ugyanakkor keresztényi szemmel egészen normális életet éltem: nem loptam, nem csaltam, egy átlag emberhez képest meglepően őszinte voltam. Szóval nem estem nagyon kétségbe, mert innen még mindig két kilátás volt lehetséges. Vagy igaz az, amit a katolikusok mondanak, és az ateisták nem üdvözülhetnek, vagy nem igaz, mert Isten mégiscsak értelmesebb, normálisabb fickó, és belátja, hogy ha nem ad magáról jelet, ha nincs miért hinnem benne, akkor nem bűn, nem hiba nem hinni. Természetesen ha mégis a Pokolba kerülök, az nagy szívás, de hát most mit csináljak?! Ez benne volt Pascal fogadásában, és most már úgysem változtathattam rajta semmit. Persze most, hogy látom a halál utáni életet, ezt a nagy szervezetet, hajlok Isten létezését elhinni, bár még azért szerettem volna valami igazolást kapni arra, hogy ez az egész nem egy oltári humbug. No és persze még az is függőben volt, hogy nem véletlenül egy politeista részvénytársaság működteti-e ezt az egész túlvilágot.
Aztán ha Isten mégiscsak egy embertelen tuskó, akkor lehet, hogy nem kerülök a Mennyországba, de hát akkor az se baj. Eszembe jutott, hogy volt egy ilyen eset lent a Földön, amikor egy céghez nem akartak felvenni, mert a főnök kiderítette, hogy ateista vagyok. Nem volt nagy kunszt, soha nem titkoltam, mindig is aktív voltam. Magamban az egészet azzal intéztem el, hogy ha a főnök hívő, nem is baj. Amúgy sem volt valami szimpatikus: azt mondják szigorú, és teljesen felesleges dresskódot vezetett be a cégnél. Ha mindez és a vallásosság is ennyire fontos neki, akkor pláne nem kár érte, nyilván csak állandó súrlódásokkal tudtam volna ott dolgozni. Igazán semmi értelme nem lett volna.
Aztán az jutott még eszembe, amikor egyszer befektettem a tőzsdén az egyik német napenergia vállalatba tízezer eurót, és környezettudatos forradalom ide vagy oda, elvesztettem egy csomó pénzt. A döntésem racionális volt, meggondolt volt, a cégnek utána néztem, de hát egy kicsi kockázat benne volt a pakliban. Ez van, c'est la vie. Racionális döntések is lehetnek néha szívások.
Vicces, de az első elosztóterem éppen a kápolnában volt berendezve, tudjátok, ott a bejárat után a folyosón, pár tucat méter után jobbra. Itt történt meg az első nagyobb szűrés. Láthatóan a belépő emberek vagy vissza lettek küldve, vagy hátra fele távoztak. Hát azért mégiscsak jó lett volna nem hátul kimenni. És jó lett volna, ha Anju is a Mennyországba kerül. Még nem tudtam miért lett volna jó, hogy lett volna jó, de nem akartam rögtön, pár perc múlva elszakadni tőle. De el kellett. Felzaklatott lelkiállapotban, hisztérikusan, mint egy szerelmespár szakadt el a kezünk egymástól. Nem csókoltuk meg egymást, odáig még el se jutottunk, és máris el kellett szakadni, könnyen meglehet, hogy az örökkévalóságig.
Az elosztó úgy volt megszervezve, hogy a kápolnában az első ügyintéző, akihez kerültél, megnézte az ember életének automatikus kiértékelését - mert persze a túlvilágon is lépést tartanak ám a technikai fejlődéssel, alkalmaznak számítógépeket - és aztán lehetett reklamálni. Akkor elvitték az embereket szobára, és ott megvizsgálták a részleteket. Az nyilvánvaló volt, hogy akik pozitív döntést kaptak nem reklamáltak, akik negatívat, azok mind reklamáltak. Én nem reklamáltam. Ugyanis érdekes módon pozitív döntés született. Először majd hasra estem a döbbenettől, aztán úgy örültem, mint egy hat éves kisgyerek a nyaralásnak. Nem voltam feltűnő, minden továbbjutó majd kiugrott a bőréből - ami egyébként itt még annyira sem volt lehetséges, mint a Földön.
Aztán körbenéztem, vajon Anju hol van?! Meg kellett várnom. Még ha a lehető legfurább dolog is, hogy a Mennyországban, az egyik terem sarkában valaki vár, mintha a barátja elment volna a vécére a látogatás közepén. De senki nem mondta, hogy tilos várakozni, senki nem szólt rám. Nem tudhattam azt sem, hogy én most valami hiba folytán jutottam tovább, vagy akkor az ateizmus még sem kizáró ok, és Isten rendes fickó?
Aztán egyszer csak Anju kilépett ugyanazon a kapun, ahol én is egy perccel korábban. Mindketten a Mennyországban éreztük magunkat. Szó szerint. Az ateisták is bejuthatnak a Mennyországba! Egymáshoz rohantunk, megfogtuk egymás kezét, és spontán elkezdtünk keringőzni, ami abszolút illett a bálteremhez, amelyben éppen tartózkodtunk. Minden jó, ha vége jó, mehetünk együtt a Mennyországba. Azt még nem tudtuk, ott mi lesz, ott mi hogy lesz, hogy miképpen oldódik meg hosszútávon a dolog, de hát valahogy biztosan meg van ez oldva.
Közben persze haladtunk tovább a folyosón, fel a lépcsőn, egyik előszobából a másikba. A következő kérdés, amely felmerült, természetesen az volt, hogy hol is van maga a Mennyország a kastélyban? Anju azt mondta, szerinte kint, a kertben. Az emberek ott sétálnak az allékban, a hatalmas sövények között, nézegetik a szobrokat, leülnek a padokra a szökőkutak mellett. És itt persze minden szökőkút állandóan üzemel, nincs gond a vízellátással, hiszen ez a Mennyország.
Egyszer csak ismét sorban állás következett. Pont megint a kápolnánál voltunk, de most már az emeleten, abban a nagyobb teremben, és egy teljes sor beléptetőkapu zárta el a továbbjutást. Mi a fene? Gondoltam. Biztonsági ellenőrzés?! Az meg mi az istennek?! Elvégre a testem nem igazi, nem lehet pisztoly vagy penge eldugva a ruhámban, és senkit nem is lehet megölni, de még csak megsebesíteni sem. Hát az isten szerelmére, a túlvilágon vagyunk!
Magyarázat nem volt, nem kaptunk. Anju rám nézett, intettem, hogy nem tudom. Elmondtam, ilyenről szó sincs a Bibliában. A Bibliában nincs leírás a Mennyországról. Azt sem írták meg, hogy a Versailles-i kastély másolata. Pedig ha bárki tudott volna bármiféle benfentes információt, akkor ezt aztán igazán érdekes lett volna leírni. Mindenki más is kérdezősködött, de megint csak egymástól lehetett kérdezni. Az egész terem morajlott, mintha a beléptetőkapuk sora valami erőmű lett volna, egy zúgó vízeséssel, melynek hangja betölti a termet. A nagy izgatottság, kétségek, felháborodás ellenére mindenki átment a kapun, hiszen a Mennyországba be akart kerülni bármi áron is. Az ember ilyenkor könnyelmű, bármit bevállal, pláne, ha nem is tud róla.
De mi, mi ketten voltunk. Mi nem végelgyengülésben jutottunk ide, nekünk volt vesztenivalónk. A Földön is, és most már itt is. Nekünk nem volt olyan egyszerű a döntés, hogy ha át kell menni a kapun a Mennyországhoz, akkor átmegyünk rajta. Egyszerre egy kapun csak egy ember mehetett át, ez világos volt. És nem is volt semmi félelmetes a kapuban. Kezet fogva közeledtünk a kapuhoz, és úgy mentünk át, úgy eresztettük el egymás kezét, az utolsó ujjakat, mintha egy repülőgépből ugrottunk volna ki ejtőernyővel.
Odaát aztán minden rendben volt, lényegében semmi nem történt. Ki se derült, mire szolgál a kapu. Mindenki lenyugodott. Hiszen túljutottunk, innen már egyenes út vezetett a Mennyországba. Egyenes út a Vénusz, Diana, Mars és még ki tudja hány szalonon át. Én már megint türelmetlenkedni kezdtem. Nem emlékeztem pontosan. Itt tényleg ennyi szalon van?! Ez a Lajos tényleg istent játszott, elég sok akadályt állított az emberek felé, míg bejuthattak hozzá. De a többiek eléggé nyugodtan mentek, már nem is szaladtak, hanem egészen csendesen sétáltak. Nem kérdezgették egymást, nem is néztek körbe a szalonokban, csak mentek előre, mint akiket madzagon húznak.
Anju is teljesen nyugodt volt. Mosolyogva nézett rám. Megpróbáltam megint megfogni a kezét, nem értette. Nem fogta meg az enyémet, nem markolt vissza. Csak mosolygott. Nem értettem, mert nem húzta el a kezét, nem haragudott, csak mintha elmúlt volna a varázs. De miért?! Fogalmam nem volt. Anju nem is rendezett jelenetet. Nem magyarázkodott. Nem mondta azt, hogy: "Nézd, ennek semmi értelme, én házas asszony vagyok." Semmi ilyesmi. Pedig ez igaz és jogos lett volna. Mérges lettem volna, vitatkoztam volna, hadakoztam volna vele, de értettem volna a helyzetet. Ezzel nem tudtam hadakozni, ezt a helyzetet nem értettem. Mert ő csak nézett, kicsit bambán, és mosolygott. Egyáltalán nem gyötörték kétségek, nem volt feszült, már nem sírt, nem nevetett. Csak mosolygott.
Valami történt velünk, valami történt ott a kapuban. Talán Isten törölte Anju lelkéből a friss érzéseket, amelyeket irántam érzett?! Ez lett volna az a híres megoldás, melyben bíztam?! Hogy Isten majd mindent elintéz? Hát így intézte el?! Hát a ki..szott istenit neki! Mérges voltam.
Most már lemaradtam Anju mögött, csak néztem hátulról, ahogy távolodik. Nem hiányoztam neki, bizonyára eszébe se jutottam. Ugyanolyan voltam számára, mint mindegyik másik ember. Bizonyára nem gyűlölt. Bizonyára szeretett, mint ahogy mindenkit szeretett. Mindenkit ugyanúgy, mint felebarátját. És mosolygott. Rám is csak tovább mosolygott volna, ha utána futottam volna. De ez mire jó?! Semmire.
Mérhetetlenül csalódott, letört voltam, és semmi kedvem nem volt a Mennyországhoz. Csak haladtam a tömeggel, a végzetem felé, lesz, ami lesz. Már nem érdekelt a Mennyország, és nem érdekelt Anju. Ez az egész pillanatnyi varázs hülyeség volt. Semmi értelme nem volt az egésznek. Semmi értelme nem volt semminek. Jobb lesz ez így - nyugodtam végül is bele.
A királyi lakosztályokon haladtam át. Mindez ismerős volt, bizonyára hű mása az eredeti kastélynak. Már amennyire emlékeztem a részletekre. Az ízlésesen aranyszínű Salon de Venus Lajos szobrával, Bellini szobra Diane szalonjában, a Salon de Mars vörös tapétája, a Salon de Mercure szintén vörös tapétája a hercegnői ággyal ... Sok hűhó semmiért.
Már csak az izgatott, meddig kell még menni?! A király lakosztálya egészen messze van, a kertbe pedig még hosszabb az út. Nem is erre kéne jönni. Most az egész kastélyon végig fognak vezetni?! De minek így szervezték?! Miért így csinálják?! Mi az isten nyilának csinálják itt a stresszt?! Egyre gyanúsabb volt a helyzet, mert a többiek egyáltalán nem voltak feszültek, ők töretlen boldogsággal haladtak céljuk felé, miközben láthatóan nem izgatta őket, hol van, és mi az, és meddig kell még itt kutyagolni. Valahol sokkal előttem Anju is csak ment előre, mintha be lett volna drogozva.
Aztán befordultam a Salon de la Guerre kanyarjában, és ott volt! Persze, mindenki tudja, hogy mi van ott: a Tükörterem. De az semmi, kérem, ott van a Mennyország! Ha hiszitek, ha nem, ott ült Isten egy trónon a terem közepén. És ott ültek sorban az emberek tőle jobbra, balra, székeken, hosszú-hosszú sorban. Az ablakok, a csillárok, a festmények ismétlődő mintázatához illően a terem közepén egy emberekből álló gerinc húzódott végig. Ez a sor persze nem csak a terem végéig, nem csak a szalonokig ért el, hanem onnan tovább folytatódott a kerten át, ki tudja meddig. Egy kis különbség volt ugyanis az eredeti kastély és a Mennyország között. Itt a Salon de la Guerre északi - északi? Ugyan, mit jelent az itt?! - falába egy ajtót vágtak, onnan lépcső vezetett le a kertbe. És ezen az ajtón, a lépcsőn át a kertben folytatódott a székek sora, és mindegyik széken egy ember ült. Aztán a kertben is tovább, lefelé az allékon. Két székekből álló vonal tartott a kert végébe, valahol a végtelenbe. Részben igaza volt Anjunak, a Mennyország kevés kiválasztottól eltekintve a kertben volt. De semmiféle szabad promenád, semmiféle szökőkút melletti ejtőzés, semmiféle halk csevej.
Minden ember szép fegyelmezett sorban odament a terem közepére, találkozott Istennel, aztán visszajött, átjött megint a háború szalonján keresztül, ki a kertbe, és addig gyalogolt szép rendben, míg a helyére nem érkezett valahol nagyon-nagyon messze. A sor nyilván aszerint alakul, hogy kinek mennyi az érdeme Isten szemében. Ennek megfelelő pozícióba került. És ha valakinek közbe kellett ékelődnie, akkor az egész sor hátrébb lépett. Mint azokban a matematikai feladványokban arról a bizonyos végtelen szállodáról a végtelen szobájával.
A Tükörterem közepét kémleltem, ahol megálltak az emberek Isten előtt. Nem történt különösebben semmi, nem hangzott el egy szó sem. Isten nyilván gondolatban váltott egy-egy szót ezekkel az emberekkel, és bizonyára akkor tudják meg a sorszámot, és mint a robotok, mennek a helyükre.
Anju is elhaladt már középre, és aztán elhaladt visszafele mellettem. Kémleltem arcát, akartam volna vele beszélni. Meg akartam kérdezni, mi lelte. Hogy emlékszik-e még egyáltalán rám, vagy, hogy van-e bármi érzelme irántam. De ő csak mosolygott, és elhaladt mellettem jobbra. Nem szóltam utána, nem lett volna értelme, nem volt miért. Megértettem, hogy ő most boldog, az örökkévalóságig boldog, és ennek az az ára, hogy semmit nem érez speciálisan irántam, vagy mások iránt. Mindenkit szeret, senkit nem jobban, mint másokat, a szeretete és boldogsága állandó. Térben és időben egyaránt. Már nem is haragudtam rá, minderről ő egyáltalán nem tehet. Nem ő tehet róla.
Hát jó, akkor játsszuk ezt a játékot! Én is a Tükörterem közepe felé vettem az irányomat. Azon morfondíroztam, mi a halált fogok én csinálni ott, azon a széken az idők végezetéig. Azok a robotok - elnézést, de Anju is - láthatóan jól elvoltak, nyugton maradtak az örök boldogságukban, de én nem tudtam ezt elképzelni magamról. Soha nem tudtam volna egy széken ülni akár csak fél óráig sem, semmit nem csinálva. És nem érdekelt, még ha egyenesen Isten jobbján is kapok helyet!
Már csak nyolc ember van előttem, már csak hét, már csak hat... és beszélni fogok magával Istennel. Hej, ha én ezt megélhettem volna! Életemben soha nem beszélt velem Isten. No majd most. Ahogy elnéztem, itt is az van, mint Szent Péternél, itt se lesz valami nagy eszmecsere. Pedig végre úgy elmondanám már valakinek az összes gondolatom, hogy mit gondoltam én életemben a világmindenségről, meg mindenről, meg, hogy akkor most persze mindenről mást gondolok. Vagy nem is mindenről, mert Isten, Mennyország ide vagy oda, egy csomó minden mégsem változik.
Isten jobbján ott ült Jézus, balján Szűz Mária. Jézus és Isten között a tér kissé elmosódott volt, vagy azért, mert ők ketten egy személyek, vagy a Szentlelket láttam. Már csak három ember, már csak kettő, már csak egy... És akkor most.
- Grüss Gott! 2147483647 - kissé vicces volt ez a köszöntés. Most erre nem válaszolhattam ugyanazt.
- Üdv. Hű, pont 2147483647?! Ez a sorszámom? - elég magas volt, mit nem mondjak, az utolsók között foglaltam helyet. Feltéve, hogy az emberek kb fele a Pokolba megy.
- Igen.
- Ennyi?!
- Ennyi.
- Itt a Mennyországban csak egy szám vagyok?
- Miért kérdezed?
- Nem tudom, nem értem, hogy mi lesz most akkor.
- A helyedre mész, és boldogan élsz az örökkévalóságig, mint mindenki. Ezt akartad, ezt akartátok, mindenki ezt akarja, én is ezt akarom. Az örök és felhőtlen boldogságot.
- De meg se kereshetem a rokonaimat? Azt reméltem, hogy viszont láthatom apukámat.
- Sajnos nem...
Isten zavarban volt. Mert ez egy jogos kérdés lett volna. Meg aztán már lényegesen tovább beszélgettünk, mint a többiek. Érzékeltem Isten hangjában, hogy itt valami nincs rendjén. Valószínűleg nem kéne ilyeneket kérdeznem. A többiek valószínűleg nem kérdeznek ilyeneket. De nem tudtam mit tenni, nekem kérdeznem kellett. Nem maradhattam csendben. Legfeljebb majd jönnek a Hells Angels kidobóemberei, és elvisznek.
- De ennyi az egész?!
- Ennyi. De hát mit vártál?! Ez a legtöbb, mi adható - közben valóban megérkeztek a biztonsági őrök.
- De ennek mi értelme?!
- Az ördögbe is! - csattant fel Isten - Jól van - kiáltotta hangosan az őröknek - ez itt más, mint a többi - közben az őrük elindultak. Láthatóan mindenkit irritált, hogy porszemcse került a gépezetbe.
- Miben vagyok más? Kérdeztem hangosan.
- Tudod, Luciferrel kezdődött. De rendszeresen előfordul azóta is, nálad sem működött a metamorfózis.
- Miféle metamorfózis? A beléptető kapus izé?
- Igen, nem alakultál át. Ezért vagy továbbra is elégedetlen, ezért kérdezgetsz, ezért vagy kíváncsi. Ezért nem tudod elképzelni, hogy egy széken üljél az örökkévalóságig, és ne csinálj semmit.
- Értem, akkor most vissza kell menjek a beléptetőkapuhoz? - roppant mód megijedtem, hogy az egész valami adathiba miatt van, és ha az egészet visszacsinálják, akkor mehetek a Pokolba. Csak a kápolnáig ne küldjenek vissza! Imádkoztam magamban. Ami igazán furcsa volt, hiszen Isten itt állt előttem. Aztán még rosszabb dolog jutott eszembe. Ha Lucifer is csak más volt, ha olyan volt, mint én, ha csak ennyi bűne volt, és ezért küldték a Pokolba, akkor nyilván engem is, automatikuson oda fognak küldeni.
- Nem, valószínűleg adathiba történt - nyugtatott meg Isten.
- Akkor vissza a kápolnáig? - kérdeztem nagyon félénken, nagyon rosszul állt a szénám.
- Á nem, Lucifer esetéből tanultunk. Ilyenkor kezdjük az egészet elölről, adunk az illetőnek még egy kis időt a Földön.
Huh. Megkönnyebbültem. Ez aztán a jó hír! Még ezer kérdésem lett volna, de az őrök most közelebb léptek, és láttam, mennem kell. Közben a sor is elkezdett feltorlódni. Sosem fogom megtudni, hogy valóban a Mennyországba kerültem volna-e, hogy az ateisták tényleg bekerülhetnek-e a Mennyországba, és hogy valóban olyan vagyok, mint maga Lucifer, vagy csak adathiba történt. Azt se tudtam meg pontosan, hogy milyen a metamorfózis, ha sikerül. Mert ha elveszik a gondolataimat, a kíváncsiságomat, a szabadságomat, akkor nem is akarok átmenni még egyszer azon a kapun. Még ha az örök boldogság is az, amit cserébe kapok, az élet az, amit elvesznek tőlem. Teljesen mindegy, hogy úgy halok meg, ahogy eddig gondoltam, vagy úgy, hogy elveszik az énemet, mert az is halál. A többiek, akik ott ültek sorban a székeken, azok mind halottak voltak a szememben. Még Anju is, az apám is. És Isten erről meg sem kérdezi az embereket?! Felháborító!
Visszafele az út rövidebb volt: a királyi lakosztályon át hamar kiértem a kapuhoz. Szent Péter roppant csodálkozott, de az őrök elmagyarázták a dolgot, és akkor már bólogatott. Úgy látszik, nagyon ritkán tényleg történnek ilyen bakik. Még itt is, a tökéletes Mennyországban.
Aztán kiléptem a kapun, elindultam az Avenue de Paris-on vissza Párizsba, vissza az életbe. Aztán az A86-os alagútján keresztül nem túlvilági Párizsba jutottam, hanem az evilági Párizsba. Nos, gyerekek, hát így történt a dolog a baleset után, amíg kómában voltam. Ezt éltem át, vagy ezt képzeltem. A tanulság, hogy soha ne csináljatok olyan fényképet, hogy kimásztok az Orangerie felett a korláton túl! Értitek?!
- De apu, akkor most a Mennyország az tényleg a Versailles-i kastély?
- Nem, gyerekek, nem hinném.
- De hát most voltál ott!
- Tudod, kicsim, balesetem volt, ilyenkor az ember feje elromlik, kevés oxigént kap, és sok mindent képzelődik.
- Akkor Anju sem igaz?
- Nem, de azért anyunak ezt ne mondjátok el!
- De apu, Istenben azért most már hiszel?
- Nem lányom, abban sem. Az is lehet képzelődés.
- És ha mégsem volt az?!
- Hát akkor... ...emlékszel?! Végül is bejutottam. Reméljük, akkor ez lesz legközelebb is!
- Reméljük - mondta az édes kicsi lányom, és átölelt - nem szeretnék nélküled a Mennyországban lenni, nagyon unalmas lenne. Az egyetlen dolog, ami nyugtalanított, hogy úgy látszik, így is, úgy is unalmas, így is, úgy is a barátok, a család nélkül, az élet nélkül "élnek" a Mennyországban az emberek. Nincs jobb, a mi jó öreg Földünknél. Addig kell élvezni, amíg itt vagyunk!
