ateista

A napokban értem végére be Diderot "Le Reve de d'Alambert" (Flammarion, 2002, magyarul: "D'Alambert álma") c. könyvének. Miért érdemes ma elolvasni egy ilyen könyvet egy ateistának? Mint azt korábban bemutattam, Diderot ateizmusa bizonytalan, és változhatott időben, de materializmusa biztosnak tűnik. És bár a könyv régi, és oly korban íródott, amikor sok mindent még nem tudtak, például nem volt meg az evolúció darwini elmélete, sokkal kevesebbet tudtak az emberi szervezet működéséről, és ezen belül az agyműködésről, de pont ezért is érdekes ez a könyv, hogy meglássuk, eme kevés tudásból mi mindent tudott kihozni Diderot.

Egyébként Diderot franciául olvasni elég nehéz, és ha még a téma sem egyszerű, akkor gondban lettem volna, ha nem lenne a könyvben egy bevezetés, amely elmagyarázza a könyv tartalmát. Egy bizonyos Colas Duflo írta, és ezért hálás vagyok, mert a modern, magyarázó szöveget franciául is jól értem. Ezután pedig a dialógus értelmezése is könnyebben ment.

Diderot oly korban élt, amikor jelentős ismeretekre kezdtek el szert tenni pont a fent említett kérdésekben. A könyv főszereplője, fő ideológusa Diderot mellett nem d'Alambert, hanem egy Bordeu nevű orvos, aki a második részben Mademoiselle de Lespinasse-szal beszélget, aki egyébként a valóságban d'Alambert plátói szerelme volt egy ideig. Hogy Diderot miért választotta azt a megoldást, hogy d'Alamber álmodik, és álmában hadarja el a materialista elgondolások egy részét, azt nem tudom. D'Alamber maga nem volt materialista (31.o.), és a vitában nem nagyon vesz részt.

Az orvos, Bordeu az, aki képviseli a materialista elméleteket és ismereteket, és itt rendkívül sok, sokszor nem is annyira fontos orvosi részletet tudunk meg. Ezek a sokszor egzotikus, extrém esetek láthatóan nagyon érdekelték akkoriban az embereket. Számunkra már kevésbé fontosak, ezért ezekre nem térek ki, hanem csak az érvekre. Ami nagyon érdekes, hogy ennyire kevés ismerettel is hogyan érvel Diderot a materializmus mellett, és milyen elképzelései vannak a különféle kérdésekben.

Diderot meglehetősen hasonlóan kezeli az élet és a tudat kérdését. Sok szempontból valóban hasonló a két jelenség. Mindkét jelenség egy a létezők egy korábbi "lépcsőfokához" képest új jelenség, és mint ilyen magyarázatra szorul. A nem materialista álláspont mindkettőre valami olyasmi, hogy valamilyen transzcendens dolog játszik közre, mert ilyet az anyag magától nem tudhat.

Ma a tudomány ott tart, hogy olyat kevesen hiszik azt, hogy az élethez magához szükséges volna a transzcendensre, vagy isten konkrét beavatkozására. Ha esetleg valaki nem fogadja el, hogy az élet keletkezésére van materialista magyarázat, akkor is elfogadja, hogy azért a különféle állatok születésekor, vagy növényi magvak csírázásakor nincs szükség csodára. A többség ezt belátja, érti ennyire a tudományt.

A tudomány sokat tud a tudat kialakulásáról és működéséről is mondani. Véleményem szerint ez határozottan elég annak elutasításához, hogy ehhez transzcendenciára vagy istenre lett volna szükség. Teljesen szükségtelen transzcendens lelket feltételezni. De ezt a laikusok körében kevesebben fogadják el. Pedig hasonló a jelenség, csak egy "szinttel" feljebb vagyunk, és a tudomány még nem tart egészen ott, mint az élettel magával. Valószínű, hogy az informatika hallatlan fejlődése mellett, mesterséges élet hamarabb lesz, mint mesterséges intelligencia.

Nos Diderot könyvében egyrészt az az érdekes, hogy tisztában van azzal a hipotézissel, ami a mai ismereteinknek megfelel, nevezetesen az élet és a tudat is az anyag szerveződése, szerkezete által jön létre. Ma már tudjuk, hogy az élőlény attól élőlény, hogy bizonyos bonyolult folyamatok szerveződnek össze, amelyek pedig az anyag bizonyos szerveződése által lehetségesek. Tudjuk, az agyban nem az a fontos, hogy a neuronok miképpen működnek, hanem csak az, hogy miféle összeköttetési gráfot alakítanak ki (konnekcionista paradigma). Diderot idejében is voltak olyan materialisták, akik ilyesmit gondoltak, anélkül, hogy olyan jól és részletesen és pontosan modellezni tudták volna mindezt. De talán pont azért, mert akkoriban még nem lehetett olyan jól kidolgozni ezt a hipotézist, Diderot egy érdekes másik elméletet dolgoz ki: szerinte az anyag inherens, esszenciális tulajdonsága az élet és az, hogy értelem lakozik benne.

A nagyon nagy probléma ezzel a hipotézissel, hogy számot kell adnia arról, hogy nem minden anyag él, és pláne nem gondolkodik. Emiatt Diderot megkülönbözteti a inert (potenciális) és aktív  vitalitást, illetve értelmet. De továbbra is maradnak problémái. Nagyon éles gondolkodással ugyanis felveti a problémát, hogy amikor egy növény felszívja az élettelen anyagokat, azokat élővé változtatja, amikor beépíti a szervezetébe. Az állatok pedig a halott növényt és húst építik be a szervezetükbe, és némi szervetlen anyagot is. A halott húsból is kérdés, hogy lesz újra élő hús, és a vízből, sóból, illetve más szervetlen anyagból, amelyből kicsit fogyasztanak az állatok, ott is kérdés, hogy lesz ebből élő anyag. Mivel Diderot szerint a vitalitás és a szenzibilitás a halott, illetve tudatlan anyagnak is jellemzője, csupán azt kell elmagyaráznia, hogy a potenciális vitalitás aktivizálódik, méghozzá az élőlény élő része által.

Az a probléma, hogy az élettelenből hogy lesz élő minden nap, a szemünk láttára, amikor eszünk és emésztünk, nagyon jó felvetés, Diderot a maga korának egyszerű eszközeivel, a mindennapi dolgok megfigyelésével és éles kérdésfeltevésekkel is messzire jut. Ugyanis ugyanezt a jelenséget dualista módon körülményes megmagyarázni. Lehet azzal jönni, hogy a transzcendens élet eltölti a szervetlen anyagot is, de ez nem sokat magyaráz. Persze Diderot magyarázata sem mond sokkal többet, de mégis elmozdul a primitív dualizmusból a modern tudomány felfogásának irányába. A transzcendens lélekhez képest a vitalitás, mint inherens tulajdonság sem magyaráz sokkal többet, de Diderot mégis beépít az elméletébe némi tudományos ismeretet, némi magyarázó, strukturális összefüggést. Ez az, ami a transzcendens magyarázatban egyáltalán nincs benne. A másik oldalról, ha megnézzük, a modern tudomány is hasonlót mond: amikor beépítjük a szervezetbe az élettelen anyagot, azáltal válik élővé, hogy megfelelő struktúrákba épül bele. A modern tudományos magyarázat azért messze jobb, mert egészen részletesen tudja ezt elmondani, és azt is, hogy épül ebből fel az élet vagy a tudat. A modern tudomány abban több Diderot vitalizmusánál, hogy még tovább viszi a struktúrát, és még egyszerűbb alapokból épít fel mindent. Diderot tévedése a kora tudásához képest érthető, és elmélete a kora tudásához képest szép teljesítmény: a megértést, a kutatást szolgálta.

Diderot a tudatosság, gondolkodás legfontosabb összetevőjének a memóriát találja (149.o.), - persze tudjuk, a dolog nem ilyen egyszerű - és a memórai az, amely potenciális módon az anyagban benne van. Az élettelen anyagok szerinte azért nem gondolkodnak, mert ez a memória passzív bennük. Az élőlényben aktivizálódik a tulajdonság. De itt egy másik érdekes probléma merül fel, hogy ha a memória az egész test anyagának jellemzője, akkor miért nem a nagylábujjunkkal gondolkodunk (148.o.)?! Diderot válasza, hogy a tudat az azon a ponton alakul ki, és működik, ahova az ingerek összefutnak. A pókháló képét használja (106.o.), amelynek közepén ott a pók, a tudatnak megfelelő központi egység, amely a pókhálón befutó rezgések csomópontjában ül. Látható itt is a neuronhálózat egyszerűsített, és kidolgozatlan ötlete, ami tehát megfelel a valóságnak.

Diderotnak csak odáig nem sikerült eljutni, hogy a hálónak a struktúrája magyaráz mindent, az pedig nem egy univerzális tulajdonság, hogy minden atom és molekula tud neuronhálózattá szerveződni. A pók és a hálója nem jut túl a homunkulusz-paradoxonon: a pók maga még magyarázatra szorul, a háló pedig ilyen egyszerű formában keveset magyaráz. A modern tudomány modellje az agyról viszonylag egyszerű neuronokkal és bonyolult struktúrával magyarázza meg az elme jelenségeit az agyra visszavezetve. A különbség az, hogy a struktúra sokkal bonyolultabb, az építőelemek pedig sokkal egyszerűbbek. A neuron szerepe a modern elméletekben csupán az, hogy egy csomópont az neuronháló struktúrájában, és az információ továbbítása szempontjából van egy bizonyos egyszerűen leírható működési szabálya. Ezt a neuronnak állandó jelleggel biztosítania kell, amit egyszerűen úgy oldott meg a természet, hogy a neuron is egy élő sejt. De ha nem az evolúció "tervezte" volna az embert, akkor lehetnének a neuronok élettelen egységek is, melyet a szervezet ellát. A neuronok élő mivolta az élet kérdéséhez vezet, és mint mondtam, elég jól magyarázni képes a tudomány. Azt is tudjuk, mik a neuron információfeldolgozási tulajdonságainak oka, miféle vegyületek, sejtrészek játszanak ebben szerepet, és hogyan.

Egyébként ha az élőlényeket és a sejteket nézzük, akkor tudjuk, hogy a sejtek maguk is majdnem életképes egyedek. Egész pontosan tudjuk, hogy a többsejtes élőlények egysejtűekből alakultak ki, amelyek önmagukban életképesek voltak. A mai többsejtűek sejtjei pedig az élet minden jelenségét képesek produkálni, csak már nem önállóan. Ezen a szinten tehát Diderot vitalizmusához egészen hasonló a helyzet. De az fontos, hogy a tudomány nem állt meg sem a transzcendens nem-magyarázatnál, sem pedig a vitalizmus félmagyarázatánál. Általánosan elmondható, hogy a tudománynak mindig törekednie kell arra, hogy bármilyen jelenséget tovább bontson, redukáljon, mert ezzel lesz a magyarázat még teljesebb. Potenciálisan ennek a redukciónak nem tudjuk, hogy létezik-e határa. Aktuálisan a redukció mindig feltételez alapegységeket, és alaptulajdonságokat. Hogy ezek tovább bonthatóak-e, az mindig a jövő kérdése. A tudomány aktuális végességét kár a szemére vetni, mert ez az emberi végességből fakad. Mi emberek ezt tudjuk a világ megismeréseként csinálni, és ez a legjobb módszer, illetve egyetlen módszer, amely működik, amely magyarázatokat és alkalmazásokat ad nekünk.

Diderot könyvében az élőlények eredete és fejlődése is visszatérő téma, és ez különösen azért érdekes, mert mi már Darwin után vagyunk, mi ismerjük az evolúciót elméletét, és mi teljesen ebben gondolkodunk. Azzal kevesen vannak tisztában, mi lehetett előtte az elgondolás az élőlények fejlődéséről. Én sem tudtam erről szinte semmit. Meglepő az, hogy Diderot helyenként egészen evolúcióhoz hasonló elképzelésekről számol be, melyek helyenként nagyon mulatságosak. Például úgy gondolja, az élőlények a Föld korai szakaszában a földből valami erjedéses folyamattal (95.o.), spontán keletkezhettek. Ami persze lazán értelmezve nem is lenne hülyeség, de szó szerint véve muris. A 120. és 121. oldalon viszont mutációkról, és a fajok fejlődéséről beszél.

Hasonlóan mulatságos téma, hogy Diderot korában éppen mit gondoltak az egyedfejlődésről, az emberek szaporodásáról. A 112. oldalon leírtak szerint egészen sokat. És ez is hozzátartozik ahhoz a kérdéshez, hogy hogy lesz az élettelenből élő.

Diderot könyvét szerintem azért érdemes elolvasni, hogy például lássuk a vitalizmus köztes helyét a modern tudomány és a transzcendens dualizmus között. Lássuk, hogy hogy vezetett az út a modern tudományhoz, és lássuk, miért ez az út a helyes. Emellett sokat tanulhatunk Diderot gondolkodásából, abból, hogy sokkal kevesebb ismerettel és kísérleti lehetőséggel is milyen messzire jutott. További csemege még az, hogy a kora tudományos ismereteiről is képet kapunk.

A fenti Descartes szobor több másik között a párizsi Ecole Normale Superieure épületén található, a belső udvarban, a Rue d'Ulmon. Egyébként egy csodálatos kertben található, és a homlokzaton valóban nagy francia gondolkodók mellszobrai sorakoznak. Nyilván véletlen egybeesés, hogy Descartes a dualizmus talán legismertebb képviselője. A jelkép azonban tökéletes, ugyanis a dualista világkép feloldhatatlanul önellentmondásos, törött. A feloldhatatlan probléma pedig a következő:

1) Ha a transzcendens világ alapjában másfajta szubsztanciából áll, akkor hogy képes kölcsönhatni a mi világunk szubsztanciájával?
2) Illetve vice versa: ha a transzcendens szubsztancia kölcsönhat a mi világunk szubsztanciájával, akkor mitől alapjában más szubsztancia?

Milyen kölcsönhatásról van szó? Arról, amikor isten állítólag valami behatással van az életünkre, és arról, amikor az állítólag tanszcendens lélek határozza meg a viselkedésünket ebben a világban. Valamilyen módon ehhez kölcsön kell hatnia a világgal. Ez utóbbi probléma azért jelentős, mert teljesen mindennapos, és furcsa lenne ezt isteni csodával "magyarázni", még ha az nem is lenne magyarázat.

A problémát már maga Descartes is felismerte, és a tobozmirigyben gondolta a csodálatos kölcsönhatás létrejöttét. Igen ám, de az, hogy megnevezi az agy egy részét, amelyről akkoriban különösebben nem ismertek semmit, nem magyarázat. Azóta azt is tudjuk, hogy a tobozmirigy bizony egy közönséges mirigy, amely a napi ciklus alakításában van szerepe. De már csak azért sem lehet magyarázat, mert egy logikai ellentmondást nem lehet megmagyarázni. Az feloldhatatlan.

Modern kifejezéssel ezt a problémát mentális okozásnak nevezik, és a dualistáknak esélyük sincs kimagyarázni a dolgot. Soha nem is tudták, és nem is lehet, mert logikai önellentmondásról van szó. A dualizmus kezdettől fogva döglött volt.

Azt gondolom, hogy bár egyértelmű, és világos, de mégis jobb, ha elmagyarázom részletesebben is mindkét pontot, mert nem mindenki érti így elsőre. Az első pont: tegyük fel, hogy van egy transzcendens létező, amely kölcsön hat a mi világunkkal, környezetünkkel, vulgárisan szólva, az "anyaggal"! Ismerünk mindenféle kölcsönhatásokat, de ahhoz, hogy valami ezekben részt vegyen, rendelkeznie kell elektromos vagy más töltéssel, vagy tömeggel. A transzcendens létezőnek meg nincs ilyenje. Hogy mije van, az jó kérdés, de töltése vagy tömege nyilván nem lehet, ugye?! No meg aztán a kölcsönhatásokat leíró egyenletek távolságokat is tartalmaznak, ha a transzcendens létező kölcsönhatásba lép, akkor miféle távolság szerint történik ez?! Mi kerül a képletbe?! Hogy lehet valaminek távolsága a mi terünkben lévő létezőtől, ha nem a mi terünkben létezik?! Vagy ha mégis a mi terünkben létezik, akkor máris kevésbé transzcendens.

Ha valami más kölcsöhatásról van szó, akkor persze lehet a távolság helyett valami más: például az evilági entitás és a transzcendens entitás pozíciójának valamilyen önkényes függvénye. És szerepelhet mondjuk az evilági elektromos töltés és mondjuk a transzcendens "szent töltés". Elég fura képlet lenne, de azt ugye értjük, hogy eleve kérdéses elképzelés, hogy az evilági és a transzcendens kölcsönhat?!

Ami a 2-es pontot illeti. Tegyük fel, hogy valami kölcsönhat az evilági létezőkkel! Vonzások, és taszítások lépnek fel. Gravitációs, elektromos, gyenge vagy erős vonzások és taszítások. Namost, ha ez így van, akkor honnan ismernénk fel, hogy a transzcendens transzcendens? Miben különbözik a transzcendens entitás egy evilági entitástól? Ha ugyanúgy hat kölcsön, akkor felismerhetetlenül azonos módon viselkedik. Miben különbözik egy evilági elektron és egy transzcendens "részecske"?! Sőt, egyáltalán, honnan tudnánk ezután, hogy a mi elektronjaink nem transzcendensek?! Mi igazolja, hogy nem csupán olyan transzcendens részecskék, amelyek úgy hatnak kölcsön, mint az elektron?! Honnan tudjuk, hogy nem minden transzcendens rajtunk kívül?! Vagy esetleg magunkat is beleértve?!

És akkor itt eljutottunk a metafizika krónikus betegségéhez! Olyan hipotézisekhez, amelyek ellenőrizhetetlenek, megkülönböztethetetlenek egy másik hipotézistől, és ezért csak elmebajhoz vezethetnek, más hasznuk nincs.

Mindezen nem segít az sem, ha több áttétet képzelünk el az evilági és a transzcendens között. A cselekvést például a kezünk végzi, a parancs az agyunkból érkezik. Ha lenne valamilyen transzcendens lelkünk, akkor valahol ott van az immanens-transzcendens határ átlépése, és ott van egy lehetetlen kölcsönhatás. Vázlatosan, és képek nélkül megírtam már egy cikk keretében a Magyar Tudományban.

Ez a baj tehát a dualizmussal:

A) Fogalmilag problémás az "egynemű két lényeg": a kölcsön ható másfajta szubsztancia.

B) Tisztázatlanok a kölcsönhatás képletei, a transzcendens működése. A teológia egész történetében semmit nem tudtak ez irányban felfedezni.

C) Ha létezne a transzcendensnek egy jó modellje, akkor nem tudnánk megkülönböztetni egy monista modelltől. Bármi lehetne transzcendens, és semmi sem transzcendens.

Az "egynemű két lényeg" szándékos célzás a Szentháromság tanára, amely szintén egy feloldhatatlan logikai ellentmondást próbál szőnyeg alá söpörni.

Ami a C pontot illeti, az Occam borotvája elv szerint is a segítségünkre jön, aszerint is a monimzust,  az egyszerűbb feltevést kell elfogadni: a világ egyféle szubsztanciából áll, amelyiknek különböző formái halmazállapotban, tömegben, töltésbe, sok mindenben különböznek, de bizonyos kölcsönhatások miatt a világunk összefügg. A másik oldalról a világot a kölcsönhatások mentén ismerjük meg, ezért csakis egy egységes, monista világot fedezhetünk fel, mást nem. Ami nem hat kölcsön velünk áttételek útján sem, arról nem tudhatunk, az számunkra nem is létezik. Haszontalan, elmebeteg spekuláció.

Frankó dolog a Facebookon a Sceptical Inquirert bejelölni, mi sem demonstrálja ezt jobban, mint a napok hírei. Egyik nap az Inquirertől megkaptam egy szkeptikus kritikát egy bizonyos könyvről, és pár nappal később  már meg is érkezett a nagy felhajtás Magyarországra is az eredeti hírről. Én az origo.hu portálon olvastam először.

Felhajtást mondok, mert a hír, és a benne foglalt interview ugyan azt mondja, hogy fantasztikus, hihetetlen dolog történt, egy orvos kómába esett, és mindenféle spirituálisnak és halál utáninak mondott élménye volt. De hát mi ebben az extraordinális? Persze, nem minden emberrel történik ez meg, nem minden nap, de nem is ő az első ember, akivel ez megtörténik. Tudjuk, hogy léteznek ilyen jelenségek, és valamennyit tudunk arról is, hogy mi történik ilyenkor. Ismerjük a testen kívüli érzés jelenségét, ismerjük a spirituális élmény jelenségét, és ismerjük a hiperreálitás érzés jelenségét. Tehát az extraordinális hír először is marhára nem extraordinális, és csak az illető maga fújja fel. És újságok és portálok meg sajnos asszisztálnak ehhez.

Ami ebben az esetben mégis speciáis, hogy az orvos, dr. Eben Alexander azt mondja, hogy amíg kómában volt, nem volt neurális aktivitása, és ez az, ami miatt a tudomány materialista alapon nem tudja megmagyarázni az élményeit. De ahogy a Neurologica blog felveti, nyilván nem egyik pillanatból a másikba "kapcsolták le a villanyt". Nyilván órákig hatalmasodott el a betegsége rajta (mivel fertőzés volt, nem is lehetett máshogy), amíg kómába vitte, és nyilván órákig, vagy napokig tartott, amíg visszaállt a tudata. Ebben az átmeneti periódusban pedig mindenféle megváltozott tudatállapotban volt. Egész jól megmagyarázható, ami vele történt, de legalábbis semmi esetre sem lehet azt mondani, hogy materialista alapon megmagyarázhatatlan. Az, hogy egy gyulladás hogy üti ki az agyának bizonyos részeit, és az milyen élményeket fog okozni, őgy általában beláthatatlan, szinte bármi benne van.

Ezt még Dr. Alexander is el kell, hogy ismerje, hiszen említi, hogy egyébként szakértőként korábban el tudta fogadni azt, hogy a zavart tudatállapotokban történhetnek ilyen jelenségek. Másoknál mindenképpen. Dr. Alexander azt hiszi, hogy az ő esete abban más, hogy nem volt agytevékenysége, de pont ebben téved  nagyot, hiszen nyilván nála is volt egy átmeneti állapot.

Fontos azt is megjegyezni, hogy az ilyen élmények esetén az agy nagyon nem képes a reális időérzékelésre. Gondoljunk csak bele, hogy amikor álmodunk, akkor pár perc álmot sok órás élménynek gondolhatunk! Ennek megfelelően Dr. Alexander a kómában esés és a kómából kijövetel sok órás periódusa alatt tökéletesen végig élhette a hallucinációit az átmeneti tudatállapotban, és érzékelheti ezt utólag akár egy hetes élménynek, akár folytonosnak, bármikor megtörténtnek. Fogalma sem lehet arról, hogy amire emlékszik, mikor történt meg vele, és milyen hosszú volt valójában. Tehát nem zárhatja ki, hogy az átmeneti pár órában történt.

Amikor a visszatéréséről beszél, az nagyon is arra utal, hogy a "túlvilági" élményei a tudat elvesztése és a visszanyerése (kóma és felébredés közötti) átmeneti állapotában történhetett. Dr. Alexander maga is említi, hogy ez egy lehetséges hipotézis, de elveti. Nem mond semmi valódi érvet, hogy miért ne lehetne ez a magyarázat. Figyeljük meg, hogy Dr. Alexander mindig azt mondja, hogy "primitív" redukcionizmus. Szóval érzelmi elfogultság van az érveinek hiánya mögött.

Azt, hogy az egész jelenség az agy különböző területeinek fokozatos kikapcsolásából ered, igazolja, hogy Dr. Alexander arról beszél, hogy nem voltak nyelvi képességei. Ez tökéletesen megfelel ennek a fokozatos kikapcsolás hipotézisnek. Viszont teljesen megmagyarázhatatlan a dualista felfogásban. Miért ne volna a transzcendens léleknek a túlvilágon nyelvi képessége, ha mindenféle más képessége állítólag van?!

Egy másik, általános megfigyelés, hogy ezek a beszámolók ugyan sok mindenben kulturálisan hasonlítanak, és ilyenkor jellemzően helyi kultúrától is függenek, de a beszámolók nem számolnak be egy interszubjektív túlvilágról. Nem úgy van, mint mondjuk New Yorkkal, ami jó messze van, de aki járt ott, az egész pontosan azonosíthatóan, részletesen, és egymástól függetlenül, de egybehangzóan hasonlóan számol be arról, hogy mik vannak ott. Márpedig ez a részletesség, interszubjektivitás az, ami megkülönbözteti a létezőt a hallucinációtól. Dr. Alexander esetében sincs ez máshogy. Persze, vannak felhők meg fények, meg angyalok, de nincs olyan konkrét, azonosítható egybeesés, mint mondjuk a Brooklyn Híd, a Szabadság Szobor, az Empire State Building, amelyekről mindenki hasonlóan számol be, és ugyanott vannak a beszámolók szerint, azonosíthatóak, és összevethetőek, tehát jó indokkal gondoljuk őket valósnak.

Dr. Alexander egyetlen kísérlete arra, hogy mi nem volna magyarázható az, hogy az élménye olyan hiperreális, hogy nem lehet hallucináció, és nem lehet megmagyarázható materialista alapon. De hát ez olcsó, ezt az "érvelést" ismerjük! Dr. Alexander előtte, amikor másokkal történt ilyen, maga is simán elfogadta, hogy az ilyen dolgok megmagyarázhatóak. Miközben persze azok, akik hallucinálnak, sokszor ezt nem fogadják el, de ebben semmi objektív érv nincs, ez tisztán érzelmi makacsság. És persze, amikor Dr. Alexander kerül a hallucináló szerepbe, ő is pont így viselkedik. Amikor átesik a másik ló oldalára, akkor ő is csak ugyanolyan.

Az egész eset csak arra jó illusztráció, hogy miért kell szkeptikusan gondolkodni, miért kell a tudományos módszer. Nagyon fontos, hogy ne elégedjünk meg azzal, hogy az élmények beszámolói, a személyek maguk ítéljék meg, hogy minek mi a magyarázata. Hiszen ők ilyenkor teljesen elfogultak, ha valakikre, akkor rájuk nem szabad hallgatni. Persze, hogy a fülig szerelmes emberek sokszor nem tudnak józanul gondolkodni saját szerelmükről. Persze, hogy aki átélt egy ilyen élményt, az nem képes objektíven megítélni saját élményét. Ezért nem szabad hinni egy sztársebésznek, hanem csakis a tudományos közösség konszenzusának. Egy sztársebész nem csinál túlvilágot.

A tudomány pontosan ezért alapul interszubjektivitásra, kritikára, tesztelésre, ahol lehet, reprodukálhatóságra, a cikkek elfogadásánál peer-reviewra. Mert tudjuk, hogy az emberek esendőek. Tudjuk, hogy az emberek elfogultak, és saját élményeikkel kapcsolatban nagyon is azok. Persze, hogy olyan nem érvekkel jönnek, hogy "ezt nem lehet megmagyarázni materiálisan, érzem, hogy nem lehet".  De az, hogy mit nem lehet megmagyarázni, nem érzelem kérdése.

Normális esetben ha egy tudós átél valami hasonlót, és esetleg furcsa dolgokat érez, megzavarodik, akkor nem ír könyvet erről, nem csinál hülyét magából, hanem vár, gondolkodik, megvárja, míg elmúlik az elfogultsága. Normális esetben ez az idő el is jön, és utólag úgy nevet az egészen, mint egy tinédzser-szerelem botorságain. De vannak olyan emberek, akik nem ilyen bölcsek.Szomorú, hogy Dr. Alexander abba fekteti energiáját, hogy könyvet ír, de abba nem hogy kritikusan elgondolkozzék az élményén. De lehet, hogy tudja ő nagyon jól, hogy kissé nagy vetítés, ahogy következtet, de hát a könyv az könyv, az üzlet, az üzlet, most már végigcsinálja, van annyi pénz, amiért végig csinálja.

Vagy az is lehet, hogy az a bizonyos kóma mégiscsak károsította Dr. Alexander agyát. Az eset nem azt demonstrálja, hogy cáfolja a kóma a materzilizmust vagy redukcionizmust, hanem inkább azt, hogy hogy veszi el egy orvos eszét.