ateista

Most olvastam egy cikket a New York Times egyik cikkét, amely a Vatikán működéséről és reformjáról szól. Aki követte a híreket ebben a témában, annak sok ismétlés van a cikkben, engem egy gondolat ragadt meg, és ezt gondoltam tovább:

“Whoever is appointed, they get absorbed by the structure. Instead of you transforming the structure, the structure transforms you.”

azaz:

"Bárkit is választanak meg, beolvadnak a struktúrába. Ahelyett, hogy megváltoztatnák a struktúrát, a struktúra változtatja meg őket."

Emlékszünk? Anélkül, hogy politikai állást foglalnák, nem volt hasonlóról szó Magyarországon az MSZP és Gyurcsány kapcsán? És itt most tényleg nem az a fontos, hogy itt ki melyik politikai oldalon áll, hanem, hogy ismerünk ilyen jelenséget más területeken.

Érintőlegesen én is írtam hasonlót nemrég, amikor arról írtam, Bergoglio konzervatív pápa, nem fogja akarni az egyházát úgy megreformálni, ahogy azt ma a saját híveik többsége igényli. Nem fognak jelentős lépést tenni a homoszexualitás, az abortusz, az eutanázia és a fogamzásgátlás elfogadása felé.

Amit Bergoglio esetleg szeretne megreformálni, az az, hogy az egyház legyen anyagilag szerényebb, ne legyen korrupt. Legalábbis, ha az Assisi Ferencre való utalásai, és korábbi szerény életmódja nem egy nagy színházi produkció. Egy ilyen reform ugyan részben teljesítene pár olyan igényt, ami a hívek többségének szimpatikus, de fentebb írtam, melyek azok az igények, amelyeket Bergoglio bizonyára nem akar keresztül vinni, legalábbis, ami a nézeteiből kivehető.

No de ahogy utaltam rá, és ahogy a NYT véleménye is megerősíti, Bergoglio valószínűleg még ezzel sem lesz sikeres. A cikk sok olyan információt tartalmaz, amely ezt a Vatikán tényleges működése alapján megindokolja. Én itt egy sokkal általánosabb kitekintést adok nem csupán arról, hogy a Vatikán reformja reménytelen, hanem arról, hogy mindezért végül is a hit felelős.

Vegyünk példának egy politikai pártot! Sok párt belső működése nem túl demokratikus, másoké demokratikusabb. A Fideszt például sokan kritizálják azért, mert belső működése igen korlátoltan demokratikus. Vannak olyan pártok, amelyek könnyebben megváltoztathatóak a híveik igénye szerint, mások kevésbé. A kevésbé demokratikus, megrögzöttebb pártok, amelyek nem változtathatóak meg, idővel teljesen eltávolodnak a híveik igényétől, és a hívek lassan otthagyják őket. Persze lehet, hogy van egy elég fanatikus réteg, akik kitartanak, és akiknek butasága bosszantó lehet. Az is gond, hogy a pártok választéka sokszor nem elég nagy, és a szabad versenyt bizonyos tényezők csökkentik. Köztük az is, hogy ha nagyon sok ember közönyös lesz, és ezzel nem befolyásolja a pártok kiválasztódását. Mert ugye hasonlítható ez a folyamat sok szempontból az evolúcióhoz, de ez most túl messze vezetne.

Vegyünk ezzel szembe egy tudományos labort! A laborokat, a laborvezetőket, a professzorokat, a különböző tudományos fokozatokat, a különböző intézmények vezetőit nem a népképviseleti demokratikus úton választják, ezek a mechanizmusok tehát nem működnek. Működik viszont a szabad versenynek egy talán élesebb formája. Ha egy tudományos labor nagyon rosszul működik, akkor nem fogadják el a cikkeit a folyóiratokban, a konferenciákon. De folyóiratok és konferenciák is vannak elegen, és ők is versenyeznek egymással. Versenyeznek a laborok ugyanakkor támogatásért, pénzért, ipari kapcsolatokért, és hasonlókért. Nyilván a tudományban is van csalás, korrupció, bizonyos szűk területeken lehet monopolhelyzet, sokszor nem érvényesül az érdem. Sok kritikát tudnék írni, de az egész tudomány fejlődését ez nem állítja meg.

Ha egy egész állam működése rossz, akkor demokratikus esetben választások útján próbálnak olyan pártokat a hatalomba helyezni, akik ezen lehetőleg javítanak. Ennek a folyamatnak is van sok nehézsége, ezt most Magyarországon nagyon is látjuk. Aztán még olyan is lehet, hogy egy ország olyanokat helyez hatalomba, akik diktatúrát hoznak létre, és akkor azon már csak a forradalom tud változtatni, illetve más országok, országok feletti szervezetek, mint az ENSZ és az EU hathatnak az országra. Ugye ez is elég ismerős? Egy érdekes jelenség az emigráció, amely végül is az országok egymás közötti versenylének kezdeti formája, és erre is látunk példát Magyarországon. Az államok szabad versenyéről egyelőre még nem beszélhetünk, de alakulgat a dolog. Végletes helyzetben egy ország háborúba is kerülhet egy másik országgal, és akkor emiatt változhatnak meg nagyon a dolgok.

A Vatikán azonban nem tagja az EU-nak, az ENSZ-nek sem. Megélhetésének nem annyira más országokkal való kereskedés az alapja. Ezért nincs rajta akkora külső nyomás, mint például Magyarországon. Területileg és lakosságra maga a Vatikán jelentéktelen. Nem fog megtámadni senkit, és más országok is békén hagyják. A Vatikán kapcsolata más országokkal speciális, hiszen a Vatikán hívei szerte vannak szórva a világ országaiban, és így az a szerencsés helyzet van, hogy ezek az országok a saját törvényeikkel viszonylag jó tudják kezelni a problémák egy részét. Így például a fogamzásgátlás minden országban legális, ami jó dolog. Azzal a mellékes hatással jár, hogy így a katolikusok annyira nem is szenvednek az egyházuk bigottsága miatt. Talán ezért is békélnek meg jobban a helyzettel. És azzal a hatással is jár, hogy más országoknak nem kell a Vatikán felé nyomást gyakorolnia, hiszen saját törvényeikkel megoldják a probléma nagy részét.

De ha az emberek nem is békélnének meg a Vatikánnal, akkor se tudnak mit csinálni, hiszen nem ők választják sem a pápát, sem a bíborosokat. Ezek egymást választják, és ezzel a népképviseletiség egyáltalán nem valósul meg. A katolikus híveknek nincs különösebb befolyása a Vatikán működésére.

Egy dolgot tehetnének a katolikus hívek: elhagyni az egyházat. Ha sokan nem vallanák katolikusnak magukat, sokan kilépnének az egyházból, sokan nem keresztelkednének katolikusnak, akkor az a Vatikánra komoly hatást gyakorolna. Az, hogy ez hogy sok kilépőnek milyen következménye lenne, az országonként változik. Magyarországon például jelenleg hiába vallaná sokkal kevesebb ember magát katolikusnak, a katolikus egyház pénzbeli támogatása ettől nem sokkal csökkenne. Az egy százalék függ ettől, de nem úgy, hogy annyi pénz esik ki, mint amennyi a kilépők felajánlása. Ha pedig sok ember egyáltalán nem vallja magát vallásosnak, attól az egyházak össztámogatása nem változik. Az össztámogatás ugyanis 0,9 százalékig garantált, és csak a leosztás függ a felajánlásoktól.

A legnagyobb probléma azonban itt mégiscsak a hit. A hit miatt az emberek nehezen fordulnak el az egyházuktól. Ha egy tudományos labort mondjuk pénzügyi korrupción érnek, akkor kevés ember tartana ki mellettük, akármennyire is igazak azok az eredmények, amikre jutottak. Kevés ember hisz a tudósban, kevés ember hisz a laborban, levés ember hisz az egyetemben vagy a kutatóintézetben. Egy pedofil tudós nem tudna kibújni a bírósági felelősségre vonástól. Ha pedig egy tudóst csaláson érnek a kutatásban, akkor onnantól ugrott a tudományos kutatási eredménye.

De a hit lényege, hogy nem számít a valóság, az igazolás, a logika. Ha a hívő hisz a vallása tanításában akkor is, ha a valóság nem támasztja alá, akkor is, ha ellentmondásos, és akkor is, ha a valóság akár egyenesen ellent is mond neki, akkor ugyanez a hívő miért ne tartana ki az egyháza mellett, akkor is, ha korrupt, akkor is, ha pedofilok, és akkor is, ha ellent mondanak az ő valós életének például a fogamzásgátlásban?!

A politikában már rosszabb a helyzet, hiszen a hívek sokszor kitartanak a pártjuk mellett akármennyire buktak le korrupcióval, csalással, vagy akármennyire bizonyultak rosszak a kormányzásban. Végül is itt is egyfajta nem vallásos hitről, erős ideológiáról van szó.

A hit esetében nem is lehet szó kutatási csalásról a kutatási munkában, hiszen nem kutatnak. A hitben minden csalás, legalábbis hasból bemondás. Nincs mögötte kutatómunka, igazolás. A pedofíl esetekben pedig sok pap megmenekült a felelősségre vonás elől. A legtöbb katolikus meg azért csak kitart az egyháza mellett. Akárcsak a legelvakultabb politikai hívek. Amíg pedig a katolikusok kitartanak az egyházuk mellett, addig a Vatikán ugyan miért változna?! A Vatikán jelenleg olyan, mint egy politikai párt, amelynek sok híve kitart mellettük, holott egyáltalán nem értenek egyet a tanításukkal, egyáltalán nem elégedettek a működésükkel. Azon kívül pedig garantált állami támogatást kapnak, amely messze túl megy a támogatottságuk arányán.

Tessék kérem nem keresztelkedni, nem felajánlani az egy százalékot, és kikérni a sok egyházi támogatást, amit az állam ad az egyháznak! Ha megcsappan a Vatikán bevétele, hátha észre veszik magukat! Szerintem nem, és akkor mennek a levesbe.

Christopher Hitchens talán nem sértődne meg ezen az ironikus kártyán, hiszen értette a szatírát, az iróniát. Mondhatnánk, hogy most az élet ironikusan elbánt vele, de ez nagyon nagy melléfogás lenne, hiszen az élet, vagy a halál egyáltalán nem bánt el Hitchens-szel - legalábbis az elbánás pejoratív értelmében - amikor a mai napon, egyáltalán nem váratlan módon, de sajnos eltávozott az élők sorából. Nem váratlanul, hiszen rákbeteg volt. És azt kell, hogy mondjuk, hogy ugyanebben az értelemben még a rák sem bánt el vele.

Hitchens Dawkins után az egyik legismertebb, sőt, talán tényleg a második legismertebb ateista kortárs gondolkodó volt. Ismertségét újságírói tevékenységétől köszönhette, és nem csak ateizmusáról volt híres, de viszonylag éles, és inkább baloldali véleménye volt különféle politikai kérdésekben is. Szenvedélyes volt, talán még Dawkinsnál is szenvedélyesebb, de sokszor ugyanolyan szellemes is egyben. Ugyanakkor Dawkinshoz hasonlóan, a szenvedély néha nála is a precizitás róvására ment.

Az emberi természet, a média már csak olyan, hogy a relatív, vagy tényleges extremitást emeli ki, ennek megfelelően az ateisták közül sem a legmegfontoltabb gondolkodók válnak igazán ismertté, hanem bizony a szenvedélyesebbek, mint Dawkins és Hitchens, akiknek érvelésében nagyon sok igazság van, de helyenként a szenvedély miatt meg is botlanak.

Olvastam Hitchens legismertebb könyvét, a "God is not Great" címűt, és amellett, hogy persze élvezetes olvasmány, és mindenkinek ajánlom, bizony, azt kell, hogy mondjam, hogy ha az ember pontosabb érveket szeretne olvasni, akkor forduljon szakemberhez! Mint például Michael Martinhoz, vagy Daniel Dennetthez.

Hitchens író és újságíró volt, nem tudós, és nem filozófus. Nem mintha a tudósok és filozófusok tökéletesek lennének, és nem mintha egy újságírónak ne lehetnének nagyon is pontos érvei. De általában azért van különbség az újságírók, tudósok, filozófusok között, a képzésnek, a professzionalizmusnak általában megvan a hozadéka. Ugyanakkor minden ilyen foglalkozásnak megvan a különböző feladata a társadalomban. Mert szükség van ateista újságírókra, tudósokra és filozófusokra is, hogy különböző szinteken mondják el az embereknek azokat a gondolatokat, melyeket el kell mondani. 

Mi ateisták sokszor, én magam néha szintén gondolkodtam azon, hogy vajon mi a helyes hozzáállás az ateizmus kérdésében? Azaz mi a helyes vagy mi a praktikus ateista stílus? És itt most csak a stílusra, a militantizmus kérdésére gondolok. Arra jutottam, hogy egy bizonyos, értelmes fokig szükség van szenvedélyes ateistákra is, akik oda tudnak mondani, és mérsékelt, megfontolt ateistákra is, akik pontosan ki tudják fejteni az érveket.

Szükség van tehát Dawkinsra és Hitchensre is, mert megjelenítenek valamit, aminek meg kell jelennie. Egy élesebb szemléletet jelenítenek meg, amely egy lehetséges vélemény. Sokszor ők mutatnak rá igazán élesen a vallások visszásságaira, amellyel kapcsolatban a moderáltabb hangok csupán csak kevésbé élesen lépnének fel, de sokszor egyet kell, hogy értsenek velük a diagnózisban. Sokszor a militáns ateistáknak van merszük arra, hogy a társadalmi nyomás ellenére szembe szálljanak a bornírtságokkal, és az emberek pofájába vágják, hogy milyen álszentek vagy hülyék. Például Hitchensék vették a merszet ahhoz, hogy kimondják, a pápát is bíróság elé kellene vinni a pedofil ügyek miatt.

Igen, a vallások népbutító tevékenysége szánalmas, aljas, veszélyes, ártalmas dolog, amelyet semmiképpen nem kell tisztelnünk. De az már egyéni ízlés kérdése, hogy valaki a kritika, megvetés és utálat szintjeiben éppen meddig jut el.

Egyik hétvégén beugrottam Párizsba és az igen ismert Shakespeare and Co. könyvesboltban jártam, ahol kiemelt helyen láttam Hitchens több könyvét. A fentebb említett "God is not Great" címűt, egy antológiát cikkeiből, többnyire politikai témában, és egy fejezetnyi ateizmussal, valamint egy válogatást más ateista szerzők írásaiból, melyet Hitchens szerkesztett. Láttam továbbá egy életrajzot is. Sejtettem, hogy a kiadók Hitchens halálára készülődnek, ez a sok könyv, és az életrajz ezt jelezte. Tudatában voltak Hitchens valószínű jövőjének. Hát ma eljött az idő, sajnos távozott az élők sorából.

Hívők nagyon sokszor jönnek azzal az érvvel, hogy zuhanó repülőn nincsenek ateisták. Hitchens jó ellenpélda erre. Persze nem repülőbalesetben halt meg, hanem rákban, de ha valami motiválhat a hitre való megtérésre, akkor a rák ugyanúgy erős kísértés, mint egy zuhanó repülő. A zuhanó repülő hirtelen, éles, rövid kísértés, egy rák hosszan tartó, de egyáltalán nem kevésbé drámai.

Hitchens, amikor már sejtette, vagy mondhatjuk akár tudta is, hogy közeledik a halála, következetes maradt - nem úgy, mint például Antony Flew, aki szenilitására megtért - Hitchens személyiségében ez mindenképpen olyannyira elismerésre méltó, amivel kiemelkedik sokunk közül. Szerencsére nem mindenki ateizmusa kerül ilyen megpróbáltatás által tesztelésre. Erre szokták mondani: helyén volt a szíve. Nagyon is helyén. Ő egy becsületes, korrekt ember maradt egy "zuhanó repülőn". Egy bátor ember, mert készült a halálra, de nem félt tőle.

Karol Vojtyla (gy.k. II János Pál) talán legismertebb jelmondata volt az, hogy "ne féljetek"! Sosem értettem, a hívők általában miért félnek a haláltól, illetve mit gyászolnak. Hitchens fenti szavaival ellentétben azt gondolom, az ateisták félhetnek a haláltól. Persze szemlélhetik úgy is a dolgot, hogy nem kell félni tőle, mert ez nem egy objektív kérdés. A nemléttől lehet félni is, és nem félni. A mennyországtól félni nem értem, hogy lehet. Persze lehet, hogy a pokoltól félnek, de hát az már csak a hívők egy kisebbék részénél, ahogy mondják, egyéni szoc. probléma. Ha a pokolban hisznek, és félnek tőle, és arra számítanak, hogy életükkel oda kerülnek, akkor miért úgy éltek?

Mindenesetre Hitchens szépen elmondta, hogy egy ateistának lehet nem félnie a haláltól, ami viselkedés szempontjából majdnem ugyanaz, mint félni tőle, de bátornak maradni, és nem bedőlni valami butaságnak csupán félelelmből. Hitchens példájával megmutatta, milyen igazán homo sapiensnek lenni: értelmes embernek, akinek értelmén az érzések nem fognak. Érdekes módon, Hitchens akármilyen szenvedélyes is volt, ebben helytállt.

Hitchens megtestesített egyfajta ateista életszemléletet, amely egy lehetséges életmód a sok közül, és nagyon is emberi. Ha erkölcsről beszélünk, lehet beszélni őszinteségről, egyenességről, amely egy hívő embernek is érték lehet. Hitchens élete jó példa arra, hogy egy ateista végül is minden normális emberi fogalom szerint lehet erkölcsös. És lehet egy ateista bármilyen szenvedélyes, általában sokkal korrektebb, sokkal kevésbé veszélyes a hívőkre, mint sok vallásos fanatikus egymásra, vagy az ateistákra.

Hogyan búcsúzzunk egy hírhedt ateistától?  Jó utat a mennyországban? Nyilván nem. Rest in peace? Tudjuk, hogy már nem zavarhatja meg semmi, az élet kihúnyt a testében, akármi is történne testével, nem vele történik. Persze ettől még semmi atrocitást nem kívánunk neki, egész egyszerűen tiszteletből, ízlésbeli okokból.

Bár maga a búcsúzásnak is csak szimbolikus értelme van, de talán ennyit elmondhatunk: köszönjük Christopher!

Éppen egy szörnyű Mérő László könyvet olvasok, az a címe, hogy "Az elvek csapodár természete". A cím szólhatna Mérő Lászlóról, hiszen a könyv tartalma irdatlanul csapodár, pongyola, pontatlan, sok helyen pedig butaság. Hogy nehogy azzal intézze el az olvasó, hogy zsigerből gyűlölöm Mérőt, mondok egy jó könyvet tőle, ezt is nemrég olvastam, és az nagyrészt jó, az a címe, hogy "Az érzelmek logikája". Ez utóbbi könyvet is sok helyen bosszankodva olvastam, de aztán rájöttem, hogy ami rossz benne, azt az előbbi könyvből vette át. De emellett az utóbbi könyv nagy része érdekes, fontos ismeretterjesztő mű, megfelelő háttérkutatással, referenciákkal.

De térjünk vissza a csapodár könyvre! Van ebben egy fejezet, ahol Mérő elkezd a hitről és istenről elmélkedni. Az első jel, ami mutatja, hogy ez csupán Mérő agymenésének terméke, hogy nem igazán nézett utána dolgoknak, nem gondolta át, az az, hogy az ateista szót is pontatlanul használja. Ő istentagadóként érti (114. oldal), ami ugye az erős ateizmusnak felel meg. Ennek megfelelően Mérő azt hiszi magáról, hogy hitetlenként, sőt, az ő kifejezésével értve hitvakként nem ateista. Ez nem felel meg az "ateizmus" szó etimológiájának és korszerű használatának, amely szerint Mérő gyenge ateista.