A közmondások persze sokszor féligazságokat mondanak, sőt, van olyan is, amelyik éppen csak az egyik lehetséges szemléletet, életmódot, gondolkodásmódot fejezi ki a sok közül. Sok közmondás igazsága éppen attól is függ, mire alkalmazzák. Így az "addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér" közmondás is sok területen sima gyávaság vagy maradiságot jelentene. De ami a megismerést illeti, ott éppen nagyon találónak gondolom. Természetesen pontosan elmagyarázom, hogyan, mert egy homályos hasonlatnál mindig be lehet állítani így, vagy úgy a dolgokat.

Vegyük például azt a kérdést, hogy mi a Világegyetem létezésének, és alapvető tulajdonságainak magyarázata. Potenciálisan itt egy végtelen kérdéssorozatot (regresszust) lehet elképzelni. Ugye ismerjük játékot, hogy akármeddig lehet kérdezni, hogy "miért?". Amikor valaki ezt ész nélkül, automatikusan csinálja, akkor vagy kisgyerek, vagy buta felnőtt. Mert azért mindig meg kell gondolnunk, hol állunk, és a "miért" kérdését éppen hol tesszük fel. De az kétségtelen, hogy a "miért" kérdése logikailag mindig feltehető.

A fizikusok ugye a miértek sorában eljutnak a Világegyetem történetében visszafele, a Világegyetem korai korszakáig, itt már kicsit bizonytalanabbak, aztán az ősrobbanás elméletéig. Itt, a 0 időpillanatban van egy pont, ahol a "miért" kérdése maga is kérdésessé válik. Például azért, mert nincs megelőző idő. Tehát nem feltétlenül értelmes megelőző okra kérdezni. A másik ok, hogy a Világegyetem az a halmaz, ameddig az empirikus eszközeinkkel "ellátunk". Legalábbis van itt egy határ, amely elég erős, és kérdés, hogy mögé tudunk-e nézni.

Szóval első megközelítésre az ősrobbanás elmélet az a pont, ameddig a takarónk ér. Tovább nem érdemes nyújtózkodni. Vagy egy másik mondással: "ez itten az oszlop vége, tovább mászni nem érdemes!" De maradjunk inkább a takarós hasonlatnál!

A takaró ebben a hasonlatban, ahogy én elő akarom adni, a tudományos ismereteinket jelenti. A takaró alatt az ágyon fekszünk, az ágy az az empirikus igazolások, amelyek alátámasztanak minket, és a takarót. Ha a takaró alól kidugjuk a lábunkat, akkor két probléma van: felülről nem véd a takaró, hideg van, megfázhat a lábunk. A tudományos elméleten kívül veszélyes területre értünk. De alulról könnyen meglehet, hogy nem is támaszt minket alá az ágy, és a levegőben lóg a lábunk.

Nos, persze jöhet valaki azzal, hogy hát vannak felfedezők, akik csak kidugják a lábukat, és lám, milyen jól teszik. De ez így nem pontos. A felfedező nem a lábát dugja ki. A láb ugyanis azt szimbolizálja (legalábbis, ahogy én elő akarom adni a hasonlatot), hogy mi az, amit elfogadunk, amit elhiszünk (nem hiszünk!). A felfedező inkább egy periszkópot dug ki, azaz hipotéziseket. Ezek után a tudományos közösség megnézi, alátámasztja-e az ágy a periszkópot, és ha igen, akkor kijjebb húzzák húzzák a takarót, és akkor ki lehet nyújtani jobban a lábunkat is.

A tudósok sokszor dugják ki tévesen a periszkópjukat, néha a periszkóp szétfagy, agyonüti valami, leesik. Ez egy kockázatos dolog, tudósoknak érdemes csinálni, periszkóppal érdemes csinálni, lábbal nem érdemes csinálni. A közember ilyet nem is szokott csinálni, nincs periszkópja, úgyhogy maradjon inkább a takaró alatt!

Namost olyan helyen kitenni a lábunkat, ahol az ágynak vége, az nagyon buta dolog. Bizonyos helyeken azt sem tudjuk megállapítani, hogy a perszikóp kidugható-e, alátámasztja-e az ágy. Ez a metafizika. Itt a periszkópot sem érdemes kidugni. Semmiképpen nem érdemes azt hazudni, hogy kidugtuk a periszkópot, és átment a falon, és a túloldalon van egy másik szoba.

Amikor a fizikusok elkezdenek az ősrobbanáson túli elméleteket pedzegetni, például egy multiverzumos elméletet, akkor ők nem a lábukat dugják ki, hanem a periszkópot, és fektetnek arra is hangsúlyt, hogy megvizsgálható-e az empirikus igazolás. A húrelmélet kapcsán például kifejezetten problémát okoz ez, és a fizikusokat ez nagyon is zavarja, dolgoznak rajta, hogy legyen valamilyen empirikus igazolás, azaz, hogy meg tudjuk nézni, van-e alattunk ágy arra.

Istent felhozni magyarázatnak sok szempontból butaság: ez tulajdonképpen a láb falon átdugásához hasonlít: magyarázatnak sem jó isten, igazából egyáltalán nem magyarázza meg azt, hogy miért van a világ, és miért pont ilyen. A végtelen regresszust sem szünteti meg, mert ugyanúgy kérdezhető, hogy "honnan van isten, és miért pont olyan, amilyen"? Szóval idáig kidugni a lábunkat igazából nem is lehet, nem is hasznos. Semmi okunk, hogy azt hazudjuk, hogy átdugtuk a lábunkat a falon. Arról nem beszélve, hogy ha már ezt hazudtuk, akkor bármit lehet hazudni arról, hogy van egy szomszéd szoba, és mi van benne.

Ha pedig valaki azt mondja, nem kérdezi, nem kérdezhető, hogy isten honnan van, és miért pont olyan, vagy azt mondja, isten a magyarázat, amelyet nem kell magyarázni, akkor ugyanolyan alapon elvághatjuk a regresszust előbb is: Az ősrobbanás simán lehet a végső magyarázat, és az ősrobbanás elmélete az, amit már nem kell magyarázni. Jobb, mint isten, mert legalább nem fázik meg a lábunk, és nem esünk le az ágyról.

És végül, az emberek már csak olyanok, hogy simán egymásnak esnek egy messzire kidugott láb miatt, és levágják, mert zavarja őket a másik büdös lába. Próbáljunk meg a takaró alatt maradni a lábunkkal!

Oké a hasonlat nem feszíthető akármeddig, de hát ez csak egy hasonlat. Aki a pontos érvekre kíváncsi, az nézzen utána a tudományfilozófia könyvekben! A hasonlatok és tanmesék csak pedagógiai eszközök.