Soha nem volt még randevúja server szobában. Penny azon gondolkodott, hogy egyáltalán hány emberrel fordulhatott ez valaha is elő a világon. De hát kellett neki egy geekkel szóba állnia a társkeresőn: Sheldon kutató volt a Notre Dame Katolikus Egyetemen, informatikus kutató. De, hát végül is pont ezt akarta, oda volt az okos srácokért. Leonard tehet róla, a korábbi pasija. Szintén informatikus. És legalább nem a szokásos, unalmas kávézós "kalanddal" kezdődik az egész. Azt igazán nem mondhatja, hogy megeszi az unalom.
Bár most Sheldon éppen megváratta, mert volt olyan naiv, hogy időben érkezzen. El kellett ismernie, volt benne egy feszült várakozás. Vajon már bent van a teremben, és bújócskázik, vagy az ajtón fog belépni?! Vagy van másik bejárata is a teremnek valahol hátul?
A számítógépek hatalmas, plafonig érő rekeszekben sorakoztak. Ilyet is csak fényképeken látott korábban. Elindult egy kicsit a sorok között. Nemsokára már távol volt az ajtótól, egészen eltévedt. Nekitámaszkodott az egyik oldalon az állványnak. Életében először fogott meg ilyen számítógépeket, amelyeknek nincs is monitorja, hanem csak dobozok, mindenféle villogókkal az oldalukon. Végigsimította az egyik LED-sort. Ekkor simított végig valami a vállán is. Ijedten megpördült, szőke haja lebbent a fényben... arcon csapta a mögötte álló férfit. Penny a szájához kapta a kezét a meglepetéstől, és mert nevetnie kellett. Sheldon volt az. Felismerte a társkeresőn látott képről. Megnyugodott.
- Szóval itt dolgozol?! - kezdte Penny zavarában a beszélgetést mindjárt a közepén, mintha csak a félbehagyott chatet folytatná, és nagyjából így is volt: fél órája még Interneten beszéltek.
- Nem egészen, odafent, irodában dolgozok - mutatott Sheldon a plafonra - de gondoltam, ezt érdekesebb megmutatni - Penny még mindig mosolygott, de most már azon, ahogy Sheldon a plafonra mutatott kézzel magyarázott. Magas volt, és ahogy a napfény beszűrődött a sötétben, és rávetült, mintha aurája lett volna, mintha egy szent lett volna. A plafonra mutató ujja pedig Platonhoz hasonlított Raffaello híres képéről.
- Azt mondtad, kutató vagy, informatikus tudós, és sokat programozol.
- Ennek a teremnek több, mint felét én használom - jelentette be Sheldon nagy büszkén, körbemutatván birodalmán.
- Ez valami Mátrix?
- Valami olyasmi, komolyabb formában. Világokat szimulálunk.
- És vannak benne bolygók, és emberek, mint a mi világunkban?!
- Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha mégis felmegyünk, mert a monitoron bele tudunk nézni a szimulációba.
- Jó.
- Pontosabban a szimuláció vizualizációjába. Gyere!
Sheldon megragadta a kezét, és Penny nem bánta különösebben, jó volt az első benyomása a férfiról. A "szent" férfi hamar végigvezette a labirintuson, és hamarosan egy profán irodában ültek. Legfeljebb annyi volt benne a furcsa, hogy egy feszület volt szemben a falon, középen. Viszont egy profán íróasztalnál egy profán monitor előtt helyezkedtek el.
- Látod, valami ilyesmik a lények a szimulált világban - Sheldon kicsit feléje fordította a képernyőt.
Az említett lények hummanoidok voltak, kicsit szellemszerűek.
- Ez persze hamis színes vizualizáció, az általunk látható fénytartományban ezek a lények teljesen átlátszóak lennének.
- Olyanok, mint valami tündérek, szárnyak nélkül. Üvegből vannak?
- Nem pont, de valami olyasmi. Én egyébként nem ezt a nézetet szoktam nézni - és azzal átkapcsolt valamit a programban, és különféle hisztogrammok, számok tömegei és mindenféle ábrák jelentek meg, ezernyi ponttal.
- Neked ezek a tündérek csak ilyen diagrammok?!
- Nagyjából igen, nem az egyedi lények sorsa érdekel.
- Jó, de ezek a lények ugyanúgy születnek, meghalnak, mint mi, nem?!
- Igen, persze, nézd, itt van egy gyerek, éppen megfullad. Árvíz öntötte el a 9-es körzet nagy részét.
A kép egy szobabelsőt mutatott, amelyben a víz lassan a plafonig ért. És egy gyerek ott kapaszkodott valami oszlopban, és semmiféle kijárat nem látszódott sehol, nyilván már víz alatt volt.
- Jajj, ne mutasd, te ezt végig tudod nézni?!
- Nem, különösebben nem nézem, mert ugye engem a statisztikus összefüggések, a szimulált világ nagy trendjei, a végeredmény érdekelnek. Egy lény ide vagy oda, az nem számít.
- De ez a gyerek, ez fulladozik, ez sír, ez szenved, hogy nézheted ezt tétlenül?!
- Nem avatkozhatunk bele a világba, ez a kutatás lényege.
- Miért nem, hogyhogy nem?! Hogy tehettek ilyet?!
- Értsd meg, szabad akaratuk van. Meg aztán ha beavatkoznánk, akkor meghamisítanánk a kutatás eredményét, pont azt nem tudnánk meg, hova fejlődik a világ magától.
- Akkor miért nem teremtesz olyan világot, amelyik jobb?! Amelyikben nincs árvíz?!
- Nem ez érdekel minket. A mi világunkban is vannak katasztrófák. Ha valami fontosat akarunk megtudni a mi világunkról, akkor hasonlót kell szimulálnunk. És még mindig jobb, ha egy szimulált gyermek fullad meg, mintha a mi világunkban egy igazi.
- De mennyivel jobb? Ez a gyermek talán nem sír? Ez a gyerek talán nem szenved? Ő talán nem fullad meg?! Nem hal meg?
- De nincs lelke.
- Mit jelent, hogy nincs lelke, ha egyszer sír és szenved?!
- Hogy valójában nem szenved.
- Sokat érek a szóvirágaiddal, ez a gyermek számomra szenved, és nem tudom végignézni, ahogy meghal.
- Jó, akkor elkapcsolom - és Sheldon úgy is tett, mintha ezzel el lett volna intézve a dolog.
- Nem tudom, Sheldon, én ezt nem tudom elfogadni, hogy te ezt csinálod, és ezt nem csak a randevúra mondom, az világos, hogy nem tudnék beléd szerelmes lenni, de azt sem tudom, hogy viselhetem el egyáltalán a gondolatot, hogy te ezen az egyetemen, ezen a katolikus egyetemen ezt csinálod, és csinálják biztos mások is. És más egyetemeken is. Hogy tehettek ilyet?! Pont egy katolikus egyetemen?! Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy egyáltalán ilyen lehet a Földön.
- Miért, gondolod, hogy Isten gonosz, csak mert árvizek vannak a Földön?!
- Ebbe még idáig nem gondoltam bele, de látod, nagyon is fontos, hogy találkoztunk, mert most már látom. És igenis, nem látom, hogy lehetne Isten jóságos, miközben árvizek vannak.
- De hát bölcs, és jóságos kell, hogy legyen. Legfeljebb nem tudjuk, hogy miért az. Hogy miért csinálja, amit csinál. Isten útjai kiszámíthatatlanok.
- Sheldon, nem látod?! Isten te vagy. Te teremtesz világokat. És minek teszed ezt?! Nincs jó indokod rá, mert a kutatás bullshit. Nem engedhetsz meg embereket megfulladni egy kísérlet kedvéért!
- De Istennek jó indokai lehetnek.
- Nem fogod fel?! Lehet, hogy Isten is csak egy nyomorult informatikus, egy sötét kis szerverszobában valahol egy másik világban, aki ugyanolyan meggondolatlanul kísérletezik a mi világunkkal, ahogy te egy másikkal. Lehet, hogy ugyanúgy valami ürügy mögé bújik, miközben csak felelőtlen, érzéketlen. Akárcsak te.
Penny hátrarúgta a székét, és felpattant.
- Én ezt nem bírom tovább, nem is vitázok veled. Nem fogok veled vitázni, miközben egy kisgyerek fullad meg a képernyőn.
- De hát nincs is a képernyőn!
- Jajj, csak ezzel az ócska dumával ne jöttél volna, te is tudod, hogy nem az számít, hogy látom-e, tudom, hogy megfullad ott lent, valahol a server teremben az egyik számítógép egyik memóriatartományában - most Penny mutatott lefele a padlóra, mint egy Arisztotelész.
- Még látjuk egymást! - kapta fel a kezét vészt jóslóan. Elindult volna, de aztán még visszafordult.
- És nehogy azt hidd, hogy bármi közünk is lesz egymáshoz, hánynom kell egy ilyen tudóstól, mint te! Ha látjuk egymást, akkor tüntetésen, hogy tiltsák be a kísérleteiteket, vagy bíróság előtt, hogy ítéljenek el titeket. Nehogy azt gondolod, büntetlenül megúszod, csak mert isten vagy!
