ateista

Az ateisták egyik kedvenc érve, hogy a vallások annyira különbözőek, olyan mértékben divergálnak, annyira nem tudnak megegyezni egymással és az igazsággal, hogy már pusztán ez is mutatja, hogy a hit nem jó módszer. Mi több, a vallások eme elvi széthúzása a gyakorlatban háborúkba, terrorizmusba és inkvizícióba torkollik. Éppen ezért nagyon is fontos, hogy megmutassuk a buta ateistáknak történelmi példák sorozatát, mely történelmi példák igaz történetéről nem is tudnak ezek a műveletlen ateistákok, mert ők egész nap, orrba-szájba csak a víg tudománytörténetet olvassák, a szomorú valóságról mit senem tudnak.

Kezdjük mindjárt az elején! Már az ókori görögök is... nos, tényleg, ahogy azt tudjuk, az első atomista gondolkodó, Démokritosz is koncepciós bíróság elé idézte az első valamire való tudóst, Archimédészt, akinek végül ki kellett innia bürokpoharát, amiért eretnek nézeteket vallott.

A fényességes középkorban nem ismeretes valamire való tudós, köszönhetően az egyház racionális felvilágosító erejének. Holmi európai tudósocskák valamiféle szextáns-hadjáratot szerveztek az arab tudósok ellen, de ez igazán említésre se méltó, csupán önnön mérhetetlen tudásuktól begőzölt kutatók extravagáns vállalkozásáról van szó.

Aztán, a fényességes középkor után, ahol ilyen tudósocskáknak semmi keresnivalójuk nem volt, a renaissance (pfúj, micsoda megtévesztő elnevezés!) után mindenki ismeri Nikolausz Kopernikusz történetét, aki behívta Lengyelföldre az angol seregeket, és a katonai fölény erejével győzte le a geocentrikus világképet. Tycho Brachét, albioni segítséggel, koncepciós perben küldve a máglyára, amiért férfi ruhába mert öltözni.

Hasonlóan, ismeretes, hogy Newton is máglyára küldte Leibnizet, mivel a naprendszeren kívüli világokról antinewtoniánus eszmékben mert hinni. Leibniz a Campo de Fiori téren égett porrá, akárcsak a nézetei, a newtoniánus fizika ezáltal és csakis ezáltal vált egyeduralkodóvá évszázadokon át.

Később a tudomány vérszomjas, inkvizíciós gépezete már alább hagyott, egyszerűen nem voltak abban a pozícióban, hogy az áltudósok életére törjenek, ezért csakis a cenzúra eszközeivel tudtak küzdeni az áltudományos nézetek ellen. Így kerültek indexre olyan vetélytárs áltudósok könyvei, mint Galilei, Descartes, Hume, Locke, Pascal, John Stuart Mill és mások.

Modern korunkban már a terrorizmus a jellemző harcmodor. A tudomány már nem számolhat régi hatalmával, nem tudja bíróság előtt elítéltetni a másképpen gondolkodókat. Ezért a tehetetlen, kis bosszúszomjas tudósok a terrorizmus eszközeihez fordulnak. Így volt ez például, amikor a Standard Modell hívei két repülőgépet vezettek a Húrelmélet fellegvárának tartott Stanford Egyetem ikertornyaiba. Az összeomló egyetemi épületek alatt sok húrelméletes, de nagyon sok ártatlan, sőt, standard modellt kutató fizikus is életét vesztette. Nehéz értelmetlenebb, barbárabb tettet elképzelni, és ezt a tettet a tudomány motiválta. Közkeletű vélekedés a standard modell hívei között, hogy aki a húrelmélet elleni hadakozásban veszti életét, azt 72 kezdő szexológus doktorandusz lány várja a túlvilágon.

Mindez az aljas háború, inkvizíció és cenzúra volt az egyetlen oka a történelemben annak, hogy a mai, materialista, redukcionista tudomány nyerni tudott: elpusztították, agyonhallgatták, máglyára küldték, megölték a más nézeteken vallókat. Ám a történelemből az alternatív eszméknek is maradt fent némi nyoma, és mi le tudjuk leplezni, hogy a tudomány milyen alantas, nem racionális eszközökkel él önkényuralma és az egyedüli nézet zavartalanságának biztosítása érdekében. A tudomány maga a módszertelenségénél fogva szanaszét ágazna ezer ágakká, csakis a kegyetlen balta vágásai azok, amelyek kegyetlenül lemetszik ezeket a vadhajtásokat, és a tudomány egységességének illúzióját keltik.

De mi, kedves hívő társaim, mi "Á"-t látunk a szitán. Mi meglátjuk a történelemben az ármánykodásokat, minket nem lehet Schmitt Palira venni! Mi leleplezzük a tudomány összes ármánykodása mögött, hogy semmiféle teljesítmény nincsen, szalmakutyákból áll az egész elefántcsonttorony.

Augusztus, szombat este, éjjel, Lindau, Insel, Zeppelinstrasse. Nappal 35 fokos hőség volt, amely napnyugta után is csak alig csillapodott. A szigeten, a belváros kőrengetegében megrekedt a levegő, hiába a Boden-tó vize, nem igazán hűsítette. Minden bizonnyal már túlságosan felmelegedett az egyébként mély és hideg tó maga is. Legalábbis legutóbb, amikor fürödni mentem, már nem éreztem a kellemes hűsítő érzést, amikor úszás után kijöttem a rekkenő, délutáni napfényre. Hasonlóan, a hegyekben, már a kétezresnél magasabb csúcsokon is elolvadta a hó, és a szél onnan se hozhatott frissítő leheletet.

A lakásom ráadásul dél-nyugatra nézett, a falon végig ablakok, és a ház sarkán lévő kis toronyszobácska mint egy prizma gyűjtötte magába a forróságot. Az ablakokat nyitva hagytam, a belváros közepén csak az volt a gond, hogy a szórakozó fiatalok telekiabálták az utcát, egészen hajnali 1-2 óráig is akár. No de hát nem volt jobb megoldás,: nyitott ablakkal, kicsit zsivajban próbáltam elaludni.

A kedves olvasó elgondolhatja, hogy a hőség, a tudatalatti határát birizgáló zaj közepette az ember nem alszik igazán jól, szóval valamikor pár órával később zajokra ébredtem. Valami kapirgált az ablakomon. A sötétben felkeltem, odabotorkáltam, és majdnem szívinfarktust kaptam, amikor egy nagy kalapács repült be az üveget betörve. Nem is kalapács volt, hanem nagyobb, amolyan fejszeféle. Talán egy kovács-kalapács állapodott meg a szilánkok közepette a szőnyegpadlómon. Egy termetes, szakállas ember követte a kalapácsot, és rontott be a szobába a betört, emeleti ablakon át, türelmetlenül fürkészve körbe, nyilván a kalapácsát kereste. Különösebb látványt soha életemben nem láttam még.

Hátrahőköltem, majd kiléptem a folyosóra. Oldalt láttam a másik, nagyobb szobát, ahol az ablakok felől hasonló zajokat hallottam. Először a sötétítő kapirgászott az ablakpárkányra kitett alumínium dobozokon, majd csattogni kezdett, erős szellő támadt, majd kivágódtak az ablakok, és elkezdtek bemászni valamiféle alakok. Jobb oldalt egy indiánszerű figura, tollas fejfedővel és ruházatban. Ahogy megnéztem, rájöttem, nem is ember volt, hanem egy kígyó. A sarokszobában egy kék arcú ember mászott be, és közben különös módon furulyázott. Bal oldalt egy perzsa szakállas ember mászott be, hatalmas szárnyakkal az oldalán, akárcsak valamiféle Ikarus. A hálószobámban a skandináv kovács-alak után egy egyiptomi ember lépett be, azzal a furcsa szakállal az állán. Az összes figura, az összes népnemzeti viseletben oda konvergált a két szoba közötti folyosóhoz, ahol lecövekelve álltam, és csak kapkodtam a fejem jobbra, balra.

Mind az összes rémség suttogott, mormolt: "Engem válassz! Engem válassz!" és megállíthatatlanul közeledett hozzám, mint a zombik a legrosszabb horrorfilmekben. "De hát miért válasszalak téged?!" csattantam fel idegesen, és a kérdést éppenséggel a kalapácsos embernek szegeztem.

"Én vagyok Thor, hatalmas vagyok, és csodálatos erőt adok neked, ha engem választasz" - válaszolta. Ekkor esett le nekem, hogy ezek a kártevők, ezek a férgek, ezek a csótányok itt valószínűleg mind istenek. Csak nehéz felismerni őket, mert az ember nem találkozik velük nap mint nap, és nem látja őket a tévében. A tollas lény valószínűleg a maja Quetzalcoatl, a szakállas valamilyen egyiptomi isten - fogalmam nem volt, hogy éppen melyik -  a furulyás meg indiai - rémlett, nekik voltak ilyen kék avatarjaik - a perzsáról se tudtam pontosan, hogy ki, de biztos az is valami isten. 

A kitört ablakon csak ekkor kezdett el bemászni egy hosszú hajú, homless figura, egy kereszttel a hátán. Na jó, őróla tudtam, hogy ki. Nem is kellett megszólalnia. Még nem is jutott hozzá, mert beakadt a keresztje az ablakba. A többiek viszont annál inkább egymás szavába vágtak.

- "Ha engem választasz, mindent tudni fogsz" - noszogatott Quetzalcoatl, és én meglepődtem, hogy ő a tudás istene, nem pedig valami rémséges dologé. De ez nem változtatott azon, hogy úgy hirtelen őt se akartam választani.

- "Én vagyok a legrégebbi isten mindannyiunk közül, engem válassz, és biztosítom az utadat a túlvilágon!" - mondta az egyiptomi isten, és még ebből sem tudtam meg, hogy ki a halál akar lenni.

- "Én vagyok minden dolgok teremtője, az egyetlen igazi isten, a Teremtő, engem válassz!" - mondta a perzsa isten, és bár a "minden dolgok teremtője" impresszív tulajdonság, mégsem voltam benne biztos, hogy őt kéne választanom. Azért van még pár másik szempont is. És egyáltalán...

- "Ugyan, miért kéne nekem választanom?! Miért zaklattok itt éjnek idején?! Miért nem hagytok békén?! Nem ér ez rá holnapig?!" - fakadtam ki. És akkor az egyiptomi hozzám lépett, kicsit nyugodtabban, mint eddig. Láthatóan a többi isten is elfogadta, hogy ez a kérdés az ő reszortja.

- "Mert reggelre meg fogsz halni" - válaszolt, miközben nyugtatóan a vállamra tette a kezét.

És persze ezen megdöbbentem, elszorult a szívem, hogy akkor most meghalok, "de miért?!", valóban, miért haltam volna meg? Nem volt semmi bajom. A folyosón tovább hátráltam, és az isteneket sakkban tartva beléptem a fürdőszobába.

- "Nem igaz, nem halok meg, hagyjatok békén, nem kell választanom, nem választom egyikőtöket sem" - kiabáltam a sok undok istennek, miközben a hátam mögött ösztönösen kapirgáltam, hogy a kezembe kerítsek valamit, amit fizikailag is nekik szegezhetek. Valami tényleg a kezembe akadt, és azonnal feléjük nyújtottam, mintha az a valami megállíthatta volna őket.

Nem, nem egy fokhagyma-fűzér volt, nem egy ezüst tű, nem egy kihegyezett karó, nem egy kereszt, hanem egy borotva. "Na hát ezt a hajamra is kenhetem" - gondoltam.

De a legnagyobb megdöbbenésemre az istenek arca elborult, eltorzult, sikítozni kezdtek. Aztán szél támadt, de már nem befele fújt az ablakokon, hanem éppen fordítva: kifele. Mint valami gigantikus porszívó szívta ki a lakásomból az undok kártevőket. Nem tudom, hogy ezt mi okozta, mi köze volt a gigantikus porszívónak a borotvához. De az istenek hanyatt homlok menekültek volna, aztán nagyon gyorsan kivitte őket a vákuum az ablakokon. A lakás ismét üres volt, csendes, az üvegszilánkok is eltűntek. Még a levegő is lehűlt. Hamarosan elaludtam.

Reggelre már kellemes hőmérsékletekre ébredtem, és a fürdőszobában, a tükör előtt már csak nevettem a rémálmon. Az arcomra gyorsan szappant kentem az ecsettel. Automatikusan, gondolkodás nélkül tettem ezt, hiszen borotva volt a kezemben. Hogy miért, azt nem tudom pontosan: aznap nem akartam borotválkozni. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Nottingham városa környékén egy zsebtolvaj, akit Josephnek neveztek. Joseph olyan szegény volt, hogy nem tudott magának feleséget venni, de nagyon szeretett volna gyereket, sokat imádkozott hát Istenhez. És történt egy nap, csoda: teherbe esett (Mt 1:23, Schw, 1994). De mivel továbbra sem volt háza, és a kórházba se mehetett, mert körözték, hát egy méhészeten szülte meg a gyerekét, Jézust, a kaptárak és döngicsélő méhecskék között (Luk 2:7).

De a rendőrök, akik körözték hamarosan kinyomozták, hol tartózkodik, és kiküldtek egy járőrkocsit a három rendőrökkel. A három rendőrök könnyen rá is akadtak a méhészetre, mert egy lezuhanó utcalámpa mutatta nekik az utat (Mt 2:2). Azonban nem vigyáztak a méhekkel, akik iszonyatos csípések közepette küldték el őket a jó büdös pokolba.

Teltek, múltak az évek, mikor is Jézus rájött, hogy Michael Jackson az Isten. Aztán amikor megtudta, hogy Jacko milyen szánalmas halált halt, rájött, hogy tévedett. De nem olyan nagyot, mert nem Jacko az Isten, hanem ő maga az. Ezek után pedig mindenkinek meg akarta mutatni, ki az Isten, úgyhogy mindenféle csodálatos trükköt mutatott az embereknek. Ilyen volt, amikor például átment a falon (Mt 14:26), vagy amikor egy csomó normális cigit jointtá változtatott (Ján 2:9).

Aztán egy napon Jézus, amint farizeusokat hajkurászott a nottinghami erdőben, egyszer csak találkozott Keresztúton Álló Little Johnnal (A Gest of Robyn Hode, Mt 3:13), akivel egy igen hosszú gerelycsatában szólalkozott össze, de a végén nyert. Innentől ő lett a tolvajok fejedelme, és ő vezette a 12+1 gonosz bandáját. Keresztül-kasul rabolták az országot, de a nép szerette őket, mert a gazdagoktól raboltak, és a szegényeknek is adtak. Jézus jelszava is ez volt: "boldogok a szegények, mert övék a zsákmányom harmada" (Mt 5:3).

Egész addig csinálhatták ezt, amíg egyik nap Jézus kirabolta a templomi pénzváltókat (Mt 21:12), és ezzel igazán magára haragította a papokat. De a papok akkor éppen nem tudták keresztre feszíteni, mert az országot megszállták a normannok, és át kellett adniuk Jézust nekik. A normannok vezetője, egy bizonyos Bluetooth ki is hallgatta, aztán rendes normann szokás szerinti halálra ítéltette: bedobták egy csónakba, azt kilökték a tengerre, majd tüzes nyilakkal felgyújtották. Innen e mondás, hogy "nyíl által vész, ki nyilat ragad" (Mt 26:52)

Jézus ott égett bent a hajóban, de vannak, akik azt hiszik, elért a túlsó partra, és azóta is Newfoundlandban dolgozik az Ashgard nevű kocsmában bárpultosként.

Nos, kedves gyerekek, ezért van az, hogy az anglikán egyház olyan furcsa, és minden templom tetején egy kis hajó található.

Hittétek volna, hogy a versailles-i kastély a Mennyország?! Vagy legalábbis pont ugyanolyan. Halála után a homo sapiens feljut az égbe, és amikor magához tér, ott találja magát a Place d'Armes-on, azon a hatalmas, macskaköves nyílt téren. Körbenéztem, jobbra, balra, meg még hátra is, tekergettem a nyakam, mert azért az ember mégiscsak kíváncsi, hol is van a Mennyország, mi veszi körül, de hát felhők zárták el a kilátást. Csak előre lehetett látni: a horizonton ott húzódott a palota két szárnya, középen a királyi és királynői lakosztályokkal, és előtte az a nagy, csillogó, aranyozott fémkerítés zárta le a határt - Versailles-ban nyilván nem igazi az arany, a Mennyországban pedig, hát ennek a kérdésnek nincs is értelme. És természetesen ott állt Szent Péter a tekintélyes kapuban a nagy, szintén aranyozott botjával, és fogadta az újonnan érkezőket.

Nagy sokk után haladtam fel a téren, a ragyogó napsütésben, izgatottan gondolkodva az eseményeken. Nagy sokkról beszélek, mert hát az, hogy mégiscsak van túlvilág teljesen váratlanul ért engem. Mert kérem, nem erre számítottam! De kellemes meglepetés is, hisz azért mégiscsak jobb élni, de nagy sokk is, mert hát egészen durva következményei lesznek a tévedésemnek. Mindezt haláli szívesen megbeszéltem volna Péterrel, már alig vártam, hogy felérjek, neki szegezzem a kérdéseimet, és elmondjam a mentségeimet, és gondolataimat, amikor...

Amikor felértem, és ott találtam Szent Pétert, csak éppen az nem jött össze, hogy akkor mi most szépen leülünk az udvaron egy kis resto előtt a fonott székre, és egy kir és crepes mellett megbeszéljük mindazt a dolgot, melyet épp az előző percekben vettem sietve végig magamban. Merthogy hát Szent Péternek ezer jobb dolga is akadt annál,  hogy szerény filozófiai eszmefuttatásaimat meghallgassa. És ez nekem csak akkor esett le.

Akkor esett le, hogy ez a Szent Péteres show szükségképpen csak reprezentatív lehet: elég sokan érkeznek minden pillanatban a kapuhoz. Mögöttem hatalmas tömeg jött, kb, mint amikor a kommunisták megrohamozták a Téli Palotát. És Péter éppen csak egy kézfogásra tud mindenkit fogadni, aztán a dolog adminisztratív része az bent zajlik az oldalsó pavilonban, akárcsak az igazi Versailles kastélyban. És akárcsak a valóságban, itt is sok száz méteres sor húzódik a jobb oldalon. Mi több, itt minden perc csúcsforgalom, hiszen valahol a Földön minden pillanatban nappal van, a másik oldalon pedig mindig éjjel. Mindig, mindenféle okokból halnak meg emberek, így folyamatos utánpótlás érkezik be minden percben. Akárhogy is nézzük, ez a világ leginkább látogatott idegenforgalmi látványossága.

Még nem is olyan hosszú életem során a sorban állásról leszűrtem azt a tapasztalatot, hogy gyakorlati esetekben nem a sor hossza a lényeges, hanem a haladási sebessége. Ez pedig éppen úgy volt finomhangolva, mint amekkora a beérkező emberek tömegeinek sebessége. Ó, micsoda mennyei csoda! De nincs ebben semmi csoda, hiszen ha nem így lenne, akkor a sor a végtelenségig nőne, és akkor azért csak intézkednének odafent. Az időjárás is kellemes volt, gondolom, ezt is odafent intézték: sütött a nap, de nem volt túl meleg, nagyon enyhe, kellemes szellő fújdogált. Amint mondtam, elég gyorsan haladtunk, és végül nem is volt olyan hosszú vagy kellemetlen az a sorban állás.

Annál is inkább, mert a lehető legvegyesebb emberforgatag vett körül. Jó, az igazi Versailles látogatói is messzi országokból érkeznek, de itt aztán teljesen reprezentatív módon le volt képezve a Föld lakossága, mivel minden országban nagyjából ugyanolyan arányban halnak meg az emberek. A legtöbben tehát kínaiak és inddiaiak voltak, és persze idősek. Annál feltűnőbb volt az, amikor egy nálam valamivel fiatalabb indiai nő került a közelembe. Oda vagyok az indiai nőkért. Egész életemben csak gyönyörű indiai nőkkel hozott össze a sors, és imádom, ahogy kicsit egzotikusak, de azért teljesen normális, nem idegen hangulatot keltenek bennem. Imádom a kicsit kisebb termetüket, az akcentusukat, ahogy beszélnek, a vidámságukat, a nyitott, kedves viselkedésüket. A nőnek is megakadt a szeme rajtam, hiszen a sok öreg közül én is kitűntem. De nem szólítottam meg. Mi értelme lett volna?! A Mennyországban nincs szerelem, nincs házasság. Vagy mégis lenne?! Tudja az ördög.

A recepciónál mennylevelet kértek, normális esetben elég gyorsan azonosították az embert. Én egész életemben mindig próbáltam rendesnek lenni, nem gondot okozni; például nem lent felejteni az mennylevelemet a Földön, a másik kabátomban, mint az az öreg, alzheimeres bácsi; így egy másodperc alatt tovább jutottam a következő etaphoz. Mert ugye ahogy az ismert, komoly vizsgálóbizottság foglalkozik az emberekkel, és Isten, valamint Szent Péter ezt a munkát outsourcingolta egy megfelelő angyali cégnek, melyet - és ez mutatja, hogy a Mennyországban is van humor - Hells Angels Ltd.-nek neveztek. A banner mindenfele szembe ötlött a kastély különböző pontjain, elkísérte az utunkat.

Éppen azon gondolkodtam, hogy minek ezek a reklámok, tán lehet a Mennyországban is üzletelni, amikor a folyosón, amelyen haladtunk, összesűrűsödött a tömeg, és sokan elkezdtek beszélgetni egymással. Teljesen idegen emberek szólították meg egymást, és persze mind azt kérdezgették, hogy hogy van ez a vizsgálóbizottság, tényleg van-e Pokol és Mennyország, Purgatórium is létezik-e, vagy ez csak az Egyház találmánya. De természetesen mindez a kérdezősködés a legnagyobb hülyeség volt, hiszen senki nem tudhatott semmit, mindenki most járt itt először. Minden pletyka csak és kizárólak az emberek saját gondolataira, véleményére, vágyaira támaszkodhatott, és hát így az égadta világon semmi köze nem volt a valósághoz. Vagyis hát ehhez az alternatív valósághoz.

Mindez a nagy kérdezősködés, megbeszélés, pletykálgatás semmi mást nem szolgált, minthogy az emberek kicsit levezessék a feszültséget, szocializálódjanak, ismerkedjenek. Hiszen itt mindenki most halt meg, és utána kiderült, hogy mégsem. És a legelkötelezettebb hívőnek is megrázkódtatás a halál, és drámai fordulat a túlvilág. Aztán meg mindjárt kialakult egy olyan feeling, hogy sokan vagyunk, majd lesz valahogy, csak nem tolnak ki ennyi emberrel. És akár bajban vagyok, akár nem, legalább nem vagyok egyedül. Majdnem mindenki összebarátkozott valakivel, majdnem mindenkinek a sorsával foglalkozott valaki. Majdnem mindenkinek került valaki, akinek a "vállán" elsírhatta az életét. Csak nekem nem, én magányos farkas típus vagyok.

Csendben maradtam, és nem kérdeztem semmit, megszoktam, hogy eme megpróbáltatásokat egyedül is túlélem. Egészen addig, amíg mellém ért  az a fiatal, indiai nő, aki egészen kétségbeesetten rohant. Nos, hát igen, a kínaiaknak, indiaiaknak itt nem sok esélyük van. A Föld népességének kétharmada eleve kiesett. De aztán, amikor hozzám fordult, még inkább meglepődtem: "Az ateisták bejuthatnak a Mennyországba?"- kérdezte. Nyilván azt gondolta, én ezt jobban tudom, mert úgymond "keresztény kultúrából" származok. Igen, jó lett volna tudni a választ, de hát fogalmam nem volt. És idegesített, mert engem is igazán érdekelt volna a dolog. Becsületesen, és a legnagyobb tisztességgel azt tudtam csak válaszolni, hogy "nem tudom: agnosztikus vagyok". Csak elképedve nézett, nem értette a szóviccet, melyet feszültsége oldására szántam, így hozzátettem: "de amit tudok, hogy biztos nem fog elveszni, nem fog eltévedni, és most már egész biztosan nem is múlik magán semmi, tehát nyugodjon meg, álljon meg, pihenjen meg, vegyen egy mély lélegzetet!" 

Lassított. Én is hozzá lassultam. Egymásra néztünk. Ő kétségbeesetten, én megpróbáltam titkolni, hogy mennyire tetszik nekem, milyen aranyosnak találom az indiai angolját.  Tovább beszéltem, próbáltam vigasztalni, elmondtam, hogy én is ateista vagyok, tehát ha Isten nem rasszista, akkor vagy együtt megyünk a Pokolba, vagy együtt a Mennyországba. Közben megérintettem a kezét, a vállát.

Azt is megkérdeztem, hogy halhatott meg ilyen fiatalon, és elmondta, hogy autóbaleset közben halt meg, egyszerűen volt egy építkezés, vége volt az útnak, és valamiért semmiféle tábla, semmiféle lámpa nem jelezte. Úgy rohant bele a sötétben az építkezésbe, mint a vakegér. Elnevettem magam a történeten, aztán észbe kaptam, hogy na, ez aztán igazán nem illendő. De ő is nevetett. Aztán meg sírt is, pláne, amikor megkérdeztem, hogy egyedül vezetett-e. Mert hát szerencsére egyedül, de hát a családja ott maradt lent, Indiában. Ahogy nekem is volt családom lent, Franciaországban. Sírtunk, és nevettünk - mint valami mulatozó magyarok - hiszen meghaltunk, de túléltük. Egyedül vagyunk itt, de nem örökre. Egymásra találtunk, de semmi értelme nem volt egymásba szeretni. Mindkettőnknek várnia kell a párjára. Nem így van?! Bizonyára így van, bár tudja a halál. És egyáltalán, mik az erkölcsi szabályok a Mennyországban?!

Körülöttünk a többi ember is teljes tudatlanságban, szügyig hitben, vagy reménytelen reményben és félelmekben sietett a hatalmas folyosókon és termeken át, melyeknek plafonját ironikus módon ugyanazok a görög és római istenek díszítették, akárcsak az igazi kastélyban. Jézusnak, és az öreg szakállasnak nyoma sem volt.

Anju - mert így hívták az indiai asszonyt - története után nem tehettem mást, számba vettem az életemet: soha nem hittem istenben, nem volt miért. Ugyanakkor keresztényi szemmel egészen normális életet éltem: nem loptam, nem csaltam, egy átlag emberhez képest meglepően őszinte voltam. Szóval nem estem nagyon kétségbe, mert innen még mindig két kilátás volt lehetséges. Vagy igaz az, amit a katolikusok mondanak, és az ateisták nem üdvözülhetnek, vagy nem igaz, mert Isten mégiscsak értelmesebb, normálisabb fickó, és belátja, hogy ha nem ad magáról jelet, ha nincs miért hinnem benne, akkor nem bűn, nem hiba nem hinni. Természetesen ha mégis a Pokolba kerülök, az nagy szívás, de hát most mit csináljak?! Ez benne volt Pascal fogadásában, és most már úgysem változtathattam rajta semmit. Persze most, hogy látom a halál utáni életet, ezt a nagy szervezetet, hajlok Isten létezését elhinni, bár még azért szerettem volna valami igazolást kapni arra, hogy ez az egész nem egy oltári humbug. No és persze még az is függőben volt, hogy nem véletlenül egy politeista részvénytársaság működteti-e ezt az egész túlvilágot. 

Aztán ha Isten mégiscsak egy embertelen tuskó, akkor lehet, hogy nem kerülök a Mennyországba, de hát akkor az se baj. Eszembe jutott, hogy volt egy ilyen eset lent a Földön, amikor egy céghez nem akartak felvenni, mert a főnök kiderítette, hogy ateista vagyok. Nem volt nagy kunszt, soha nem titkoltam, mindig is aktív voltam. Magamban az egészet azzal intéztem el, hogy ha a főnök hívő, nem is baj. Amúgy sem volt valami szimpatikus: azt mondják szigorú, és teljesen felesleges dresskódot vezetett be a cégnél. Ha mindez és a vallásosság is ennyire fontos neki, akkor pláne nem kár érte, nyilván csak állandó súrlódásokkal tudtam volna ott dolgozni. Igazán semmi értelme nem lett  volna.

Aztán az jutott még eszembe, amikor egyszer befektettem a tőzsdén az egyik német napenergia vállalatba tízezer eurót, és környezettudatos forradalom ide vagy oda, elvesztettem egy csomó pénzt. A döntésem racionális volt, meggondolt volt, a cégnek utána néztem, de hát egy kicsi kockázat benne volt a pakliban. Ez van, c'est la vie. Racionális döntések is lehetnek néha szívások.

Vicces, de az első elosztóterem éppen a kápolnában volt berendezve, tudjátok, ott a bejárat után a folyosón, pár tucat méter után jobbra. Itt történt meg az első nagyobb szűrés. Láthatóan a belépő emberek vagy vissza lettek küldve, vagy hátra fele távoztak. Hát azért mégiscsak jó lett volna nem hátul kimenni. És jó lett volna, ha Anju is a Mennyországba kerül. Még nem tudtam miért lett volna jó, hogy lett volna jó, de nem akartam rögtön, pár perc múlva elszakadni tőle. De el kellett. Felzaklatott lelkiállapotban, hisztérikusan, mint egy szerelmespár szakadt el a kezünk egymástól. Nem csókoltuk meg egymást, odáig még el se jutottunk, és máris el kellett szakadni, könnyen meglehet, hogy az örökkévalóságig.

Az elosztó úgy volt megszervezve, hogy a kápolnában az első ügyintéző, akihez kerültél, megnézte az ember életének automatikus kiértékelését - mert persze a túlvilágon is lépést tartanak ám a technikai fejlődéssel, alkalmaznak számítógépeket - és aztán lehetett reklamálni. Akkor elvitték az embereket szobára, és ott megvizsgálták a részleteket. Az nyilvánvaló volt, hogy akik pozitív döntést kaptak nem reklamáltak, akik negatívat, azok mind reklamáltak. Én nem reklamáltam. Ugyanis érdekes módon pozitív döntés született. Először majd hasra estem a döbbenettől, aztán úgy örültem, mint egy hat éves kisgyerek a nyaralásnak. Nem voltam feltűnő, minden továbbjutó majd kiugrott a bőréből - ami egyébként itt még annyira sem volt lehetséges, mint a Földön.

Aztán körbenéztem, vajon Anju hol van?! Meg kellett várnom. Még ha a lehető legfurább dolog is, hogy a Mennyországban, az egyik terem sarkában valaki vár, mintha a barátja elment volna a vécére a látogatás közepén. De senki nem mondta, hogy tilos várakozni, senki nem szólt rám. Nem tudhattam azt sem, hogy én most valami hiba folytán jutottam tovább, vagy akkor az ateizmus még sem kizáró ok, és Isten rendes fickó?

Aztán egyszer csak Anju kilépett ugyanazon a kapun, ahol én is egy perccel korábban. Mindketten a Mennyországban éreztük magunkat. Szó szerint. Az ateisták is bejuthatnak a Mennyországba! Egymáshoz rohantunk, megfogtuk egymás kezét, és spontán elkezdtünk keringőzni, ami abszolút illett a bálteremhez, amelyben éppen tartózkodtunk. Minden jó, ha vége jó, mehetünk együtt a Mennyországba. Azt még nem tudtuk, ott mi lesz, ott mi hogy lesz, hogy miképpen oldódik meg hosszútávon a dolog, de hát valahogy biztosan meg van ez oldva. 

Közben persze haladtunk tovább a folyosón, fel a lépcsőn, egyik előszobából a másikba. A következő kérdés, amely felmerült, természetesen az volt, hogy hol is van maga a Mennyország a kastélyban? Anju azt mondta, szerinte kint, a kertben. Az emberek ott sétálnak az allékban, a hatalmas sövények között, nézegetik a szobrokat, leülnek a padokra a szökőkutak mellett. És itt persze minden szökőkút állandóan üzemel, nincs gond a vízellátással, hiszen ez a Mennyország.

Egyszer csak ismét sorban állás következett. Pont megint a kápolnánál voltunk, de most már az emeleten, abban a nagyobb teremben, és egy teljes sor beléptetőkapu zárta el a továbbjutást. Mi a fene? Gondoltam. Biztonsági ellenőrzés?! Az meg mi az istennek?! Elvégre a testem nem igazi, nem lehet pisztoly vagy penge eldugva a ruhámban, és senkit nem is lehet megölni, de még csak megsebesíteni sem. Hát az isten szerelmére, a túlvilágon vagyunk!

Magyarázat nem volt, nem kaptunk. Anju rám nézett, intettem, hogy nem tudom. Elmondtam, ilyenről szó sincs a Bibliában. A Bibliában nincs leírás a Mennyországról. Azt sem írták meg, hogy a Versailles-i kastély másolata. Pedig ha bárki tudott volna bármiféle benfentes információt, akkor ezt aztán igazán érdekes lett volna leírni. Mindenki más is kérdezősködött, de megint csak egymástól lehetett kérdezni. Az egész terem morajlott, mintha a beléptetőkapuk sora valami erőmű lett volna, egy zúgó vízeséssel, melynek hangja betölti a termet. A nagy izgatottság, kétségek, felháborodás ellenére mindenki átment a kapun, hiszen a Mennyországba be akart kerülni bármi áron is. Az ember ilyenkor könnyelmű, bármit bevállal, pláne, ha nem is tud róla.

De mi, mi ketten voltunk. Mi nem végelgyengülésben jutottunk ide, nekünk volt vesztenivalónk. A Földön is, és most már itt is. Nekünk nem volt olyan egyszerű a döntés, hogy ha át kell menni a kapun a Mennyországhoz, akkor átmegyünk rajta. Egyszerre egy kapun csak egy ember mehetett át, ez világos volt. És nem is volt semmi félelmetes a kapuban. Kezet fogva közeledtünk a kapuhoz, és úgy mentünk át, úgy eresztettük el egymás kezét, az utolsó ujjakat, mintha egy repülőgépből ugrottunk volna ki ejtőernyővel.

Odaát aztán minden rendben volt, lényegében semmi nem történt. Ki se derült, mire szolgál a kapu. Mindenki lenyugodott. Hiszen túljutottunk, innen már egyenes út vezetett a Mennyországba. Egyenes út a Vénusz, Diana, Mars és még ki tudja hány szalonon át. Én már megint türelmetlenkedni kezdtem. Nem emlékeztem pontosan. Itt tényleg ennyi szalon van?! Ez a Lajos tényleg istent játszott, elég sok akadályt állított az emberek felé, míg bejuthattak hozzá. De a többiek eléggé nyugodtan mentek, már nem is szaladtak, hanem egészen csendesen sétáltak. Nem kérdezgették egymást, nem is néztek körbe a szalonokban, csak mentek előre, mint akiket madzagon húznak.

Anju is teljesen nyugodt volt. Mosolyogva nézett rám. Megpróbáltam megint megfogni a kezét, nem értette. Nem fogta meg az enyémet, nem markolt vissza. Csak mosolygott. Nem értettem, mert nem húzta el a kezét, nem haragudott, csak mintha elmúlt volna a varázs. De miért?! Fogalmam nem volt. Anju nem is rendezett jelenetet. Nem magyarázkodott. Nem mondta azt, hogy: "Nézd, ennek semmi értelme, én házas asszony vagyok." Semmi ilyesmi. Pedig ez igaz és jogos lett volna. Mérges lettem volna, vitatkoztam volna, hadakoztam volna vele, de értettem volna a helyzetet. Ezzel nem tudtam hadakozni, ezt a helyzetet nem értettem. Mert ő csak nézett, kicsit bambán, és mosolygott. Egyáltalán nem gyötörték kétségek, nem volt feszült, már nem sírt, nem nevetett. Csak mosolygott.

Valami történt velünk, valami történt ott a kapuban. Talán Isten törölte Anju lelkéből a friss érzéseket, amelyeket irántam érzett?! Ez lett volna az a híres megoldás, melyben bíztam?! Hogy Isten majd mindent elintéz? Hát így intézte el?! Hát a ki..szott istenit neki! Mérges voltam.

Most már lemaradtam Anju mögött, csak néztem hátulról, ahogy távolodik. Nem hiányoztam neki, bizonyára eszébe se jutottam. Ugyanolyan voltam számára, mint mindegyik másik ember. Bizonyára nem gyűlölt. Bizonyára szeretett, mint ahogy mindenkit szeretett. Mindenkit ugyanúgy, mint felebarátját. És mosolygott. Rám is csak tovább mosolygott volna, ha utána futottam volna. De ez mire jó?! Semmire.

Mérhetetlenül csalódott, letört voltam, és semmi kedvem nem volt a Mennyországhoz. Csak haladtam a tömeggel, a végzetem felé, lesz, ami lesz. Már nem érdekelt a Mennyország, és nem érdekelt Anju. Ez az egész pillanatnyi varázs hülyeség volt. Semmi értelme nem volt az egésznek. Semmi értelme nem volt semminek. Jobb lesz ez így - nyugodtam végül is bele.

A királyi lakosztályokon haladtam át. Mindez ismerős volt, bizonyára hű mása az eredeti kastélynak. Már amennyire emlékeztem a részletekre. Az ízlésesen aranyszínű Salon de Venus Lajos szobrával, Bellini szobra Diane szalonjában, a Salon de Mars vörös tapétája, a Salon de Mercure szintén vörös tapétája a hercegnői ággyal ... Sok hűhó semmiért.

Már csak az izgatott, meddig kell még menni?! A király lakosztálya egészen messze van, a kertbe pedig még hosszabb az út. Nem is erre kéne jönni. Most az egész kastélyon végig fognak vezetni?! De minek így szervezték?! Miért így csinálják?! Mi az isten nyilának csinálják itt a stresszt?! Egyre gyanúsabb volt a helyzet, mert a többiek egyáltalán nem voltak feszültek, ők töretlen boldogsággal haladtak céljuk felé, miközben láthatóan nem izgatta őket, hol van, és mi az, és meddig kell még itt kutyagolni. Valahol sokkal előttem Anju is csak ment előre, mintha be lett volna drogozva.

Aztán befordultam a Salon de la Guerre kanyarjában, és ott volt! Persze, mindenki tudja, hogy mi van ott: a Tükörterem. De az semmi, kérem, ott van a Mennyország! Ha hiszitek, ha nem, ott ült Isten egy trónon a terem közepén. És ott ültek sorban az emberek tőle jobbra, balra, székeken, hosszú-hosszú sorban. Az ablakok, a csillárok, a festmények ismétlődő mintázatához illően a terem közepén egy emberekből álló gerinc húzódott végig. Ez a sor persze nem csak a terem végéig, nem csak a szalonokig ért el, hanem onnan tovább folytatódott a kerten át, ki tudja meddig. Egy kis különbség volt ugyanis az eredeti kastély és a Mennyország között. Itt a Salon de la Guerre északi - északi? Ugyan, mit jelent az itt?! - falába egy ajtót vágtak, onnan lépcső vezetett le a kertbe. És ezen az ajtón, a lépcsőn át a kertben folytatódott a székek sora, és mindegyik széken egy ember ült. Aztán a kertben is tovább, lefelé az allékon. Két székekből álló vonal tartott a kert végébe, valahol a végtelenbe. Részben igaza volt Anjunak, a Mennyország kevés kiválasztottól eltekintve a kertben volt. De semmiféle szabad promenád, semmiféle szökőkút melletti ejtőzés, semmiféle halk csevej.

Minden ember szép fegyelmezett sorban odament a terem közepére, találkozott Istennel, aztán visszajött, átjött megint a háború szalonján keresztül, ki a kertbe, és addig gyalogolt szép rendben, míg a helyére nem érkezett valahol nagyon-nagyon messze. A sor nyilván aszerint alakul, hogy kinek mennyi az érdeme Isten szemében. Ennek megfelelő pozícióba került. És ha valakinek közbe kellett ékelődnie, akkor az egész sor hátrébb lépett. Mint azokban a matematikai feladványokban arról a bizonyos végtelen szállodáról a végtelen szobájával.

A Tükörterem közepét kémleltem, ahol megálltak az emberek Isten előtt. Nem történt különösebben semmi, nem hangzott el egy szó sem. Isten nyilván gondolatban váltott egy-egy szót ezekkel az emberekkel, és bizonyára akkor tudják meg a sorszámot, és mint a robotok, mennek a helyükre.

Anju is elhaladt már középre, és aztán elhaladt visszafele mellettem. Kémleltem arcát, akartam volna vele beszélni. Meg akartam kérdezni, mi lelte. Hogy emlékszik-e még egyáltalán rám, vagy, hogy van-e bármi érzelme irántam. De ő csak mosolygott, és elhaladt mellettem jobbra. Nem szóltam utána, nem lett volna értelme, nem volt miért. Megértettem, hogy ő most boldog, az örökkévalóságig boldog, és ennek az az ára, hogy semmit nem érez speciálisan irántam, vagy mások iránt. Mindenkit szeret, senkit nem jobban, mint másokat, a szeretete és boldogsága állandó. Térben és időben egyaránt. Már nem is haragudtam rá, minderről ő egyáltalán nem tehet. Nem ő tehet róla.

Hát jó, akkor játsszuk ezt a játékot! Én is a Tükörterem közepe felé vettem az irányomat. Azon morfondíroztam, mi a halált fogok én csinálni ott, azon a széken az idők végezetéig. Azok a robotok - elnézést, de Anju is - láthatóan jól elvoltak, nyugton maradtak az örök boldogságukban, de én nem tudtam ezt elképzelni magamról. Soha nem tudtam volna egy széken ülni akár csak fél óráig sem, semmit nem csinálva. És nem érdekelt, még ha egyenesen Isten jobbján is kapok helyet!

Már csak nyolc ember van előttem, már csak hét, már csak hat... és beszélni fogok magával Istennel. Hej, ha én ezt megélhettem volna! Életemben soha nem beszélt velem Isten. No majd most. Ahogy elnéztem, itt is az van, mint Szent Péternél, itt se lesz valami nagy eszmecsere. Pedig végre úgy elmondanám már valakinek az összes gondolatom, hogy mit gondoltam én életemben a világmindenségről, meg mindenről, meg, hogy akkor most persze mindenről mást gondolok. Vagy nem is mindenről, mert Isten, Mennyország ide vagy oda, egy csomó minden mégsem változik.

Isten jobbján ott ült Jézus, balján Szűz Mária. Jézus és Isten között a tér kissé elmosódott volt, vagy azért, mert ők ketten egy személyek, vagy a Szentlelket láttam. Már csak három ember, már csak kettő, már csak egy... És akkor most.

- Grüss Gott! 2147483647 - kissé vicces volt ez a köszöntés. Most erre nem válaszolhattam ugyanazt.

- Üdv. Hű, pont 2147483647?! Ez a sorszámom? - elég magas volt, mit nem mondjak, az utolsók között foglaltam helyet. Feltéve, hogy az emberek kb fele a Pokolba megy.

- Igen.

- Ennyi?!

- Ennyi.

- Itt a Mennyországban csak egy szám vagyok?

- Miért kérdezed?

- Nem tudom, nem értem, hogy mi lesz most akkor.

- A helyedre mész, és boldogan élsz az örökkévalóságig, mint mindenki. Ezt akartad, ezt akartátok, mindenki ezt akarja, én is ezt akarom. Az örök és felhőtlen boldogságot.

- De meg se kereshetem a rokonaimat? Azt reméltem, hogy viszont láthatom apukámat.

- Sajnos nem...

Isten zavarban volt. Mert ez egy jogos kérdés lett volna. Meg aztán már lényegesen tovább beszélgettünk, mint a többiek. Érzékeltem Isten hangjában, hogy itt valami nincs rendjén. Valószínűleg nem kéne ilyeneket kérdeznem. A többiek valószínűleg nem kérdeznek ilyeneket. De nem tudtam mit tenni, nekem kérdeznem kellett. Nem maradhattam csendben. Legfeljebb majd jönnek a Hells Angels kidobóemberei, és elvisznek.

- De ennyi az egész?!

- Ennyi. De hát mit vártál?! Ez a legtöbb, mi adható - közben valóban megérkeztek a biztonsági őrök.

- De ennek mi értelme?!

- Az ördögbe is! - csattant fel Isten - Jól van - kiáltotta hangosan az őröknek - ez itt más, mint a többi - közben az őrük elindultak. Láthatóan mindenkit irritált, hogy porszemcse került a gépezetbe.

- Miben vagyok más? Kérdeztem hangosan.

- Tudod, Luciferrel kezdődött. De rendszeresen előfordul azóta is, nálad sem működött a metamorfózis.

- Miféle metamorfózis? A beléptető kapus izé?

- Igen, nem alakultál át. Ezért vagy továbbra is elégedetlen, ezért kérdezgetsz, ezért vagy kíváncsi. Ezért nem tudod elképzelni, hogy egy széken üljél az örökkévalóságig, és ne csinálj semmit.

- Értem, akkor most vissza kell menjek a beléptetőkapuhoz? - roppant mód megijedtem, hogy az egész valami adathiba miatt van, és ha az egészet visszacsinálják, akkor mehetek a Pokolba. Csak a kápolnáig ne küldjenek vissza! Imádkoztam magamban. Ami igazán furcsa volt, hiszen Isten itt állt előttem. Aztán még rosszabb dolog jutott eszembe. Ha Lucifer is csak más volt, ha olyan volt, mint én, ha csak ennyi bűne volt, és ezért küldték a Pokolba, akkor nyilván engem is, automatikuson oda fognak küldeni.

- Nem, valószínűleg adathiba történt - nyugtatott meg Isten.

- Akkor vissza a kápolnáig? - kérdeztem nagyon félénken, nagyon rosszul állt a szénám.

- Á nem, Lucifer esetéből tanultunk. Ilyenkor kezdjük az egészet elölről, adunk az illetőnek még egy kis időt a Földön.

Huh. Megkönnyebbültem. Ez aztán a jó hír! Még ezer kérdésem lett volna, de az őrök most közelebb léptek, és láttam, mennem kell. Közben a sor is elkezdett feltorlódni. Sosem fogom megtudni, hogy valóban a Mennyországba kerültem volna-e, hogy az ateisták tényleg bekerülhetnek-e a Mennyországba, és hogy valóban olyan vagyok, mint maga Lucifer, vagy csak adathiba történt. Azt se tudtam meg pontosan, hogy milyen a metamorfózis, ha sikerül. Mert ha elveszik a gondolataimat, a kíváncsiságomat, a szabadságomat, akkor nem is akarok átmenni még egyszer azon a kapun. Még ha az örök boldogság is az, amit cserébe kapok, az élet az, amit elvesznek tőlem. Teljesen mindegy, hogy úgy halok meg, ahogy eddig gondoltam, vagy úgy, hogy elveszik az énemet, mert az is halál. A többiek, akik ott ültek sorban a székeken, azok mind halottak voltak a szememben. Még Anju is, az apám is. És Isten erről meg sem kérdezi az embereket?! Felháborító!

Visszafele az út rövidebb volt: a királyi lakosztályon át hamar kiértem a kapuhoz. Szent Péter roppant csodálkozott, de az őrök elmagyarázták a dolgot, és akkor már bólogatott. Úgy látszik, nagyon ritkán tényleg történnek ilyen bakik. Még itt is, a tökéletes Mennyországban.

Aztán kiléptem a kapun, elindultam az Avenue de Paris-on vissza Párizsba, vissza az életbe. Aztán az A86-os alagútján keresztül nem túlvilági Párizsba jutottam, hanem az evilági Párizsba. Nos, gyerekek, hát így történt a dolog a baleset után, amíg kómában voltam. Ezt éltem át, vagy ezt képzeltem. A tanulság, hogy soha ne csináljatok olyan fényképet, hogy kimásztok az Orangerie felett a korláton túl! Értitek?!

- De apu, akkor most a Mennyország az tényleg a Versailles-i kastély?

- Nem, gyerekek, nem hinném.

- De hát most voltál ott!

- Tudod, kicsim, balesetem volt, ilyenkor az ember feje elromlik, kevés oxigént kap, és sok mindent képzelődik.

- Akkor Anju sem igaz?

- Nem, de azért anyunak ezt ne mondjátok el!

- De apu, Istenben azért most már hiszel?

- Nem lányom, abban sem. Az is lehet képzelődés.

- És ha mégsem volt az?!

- Hát akkor... ...emlékszel?! Végül is bejutottam. Reméljük, akkor ez lesz legközelebb is!

- Reméljük - mondta az édes kicsi lányom, és átölelt - nem szeretnék nélküled a Mennyországban lenni, nagyon unalmas lenne. Az egyetlen dolog, ami nyugtalanított, hogy úgy látszik, így is, úgy is unalmas, így is, úgy is a barátok, a család nélkül, az élet nélkül "élnek" a Mennyországban az emberek. Nincs jobb, a mi jó öreg Földünknél. Addig kell élvezni, amíg itt vagyunk!

Mielőtt elkezdtem írni ezt a postot, megnéztem az Interneten, nehogy valami közhelyet írjak, és nem, ez eddig még nem jutott eszébe senkinek. Csak ellenkező előjellel. Olyat ugyanis találtam, hogy valaki KRESZ táblákhoz Bibliai igehelyeket keresett, ami nem nagy kunszt, egy akkora és szerteágazó könyvnél, mint a Biblia csak lehet mindenféle táblához valamit találni, bár sok eset így is eléggé erőltetett lett.

No de az, hogy egy-egy KRESZ táblához valaki lazán odaasszociál egy igehelyet, még nem jelent semmit. A Biblia ugyanis igencsak messze van attól, hogy olyan jó legyen, mint a KRESZ. Nem mintha a KRESZ tökéletes volna, de azért egészen jól meghatározza, hogy a közlekedésben mikor mit kell tenni. Ha belegondolunk, akkor ez az emberi társadalomnak egy meglepően jól sikerült alkotása. Nem úgy, mint a Biblia.

Mert milyen is volna a KRESZ, ha olyan lenne, mint a Biblia?

1. A legfontosabb szabályok többször, több változatban volnának benne.
2. Két nagy részből állna, az első rész azzal kezdődne, hogy hogy építette meg hajdan egy mitikus közlekedési miniszter hét nap alatt az összes autópályát, aztán elsősorban bosszúálló rendőrökről, tömegszerencsétlenségekről volna szó, és arról, hogy hogyan üssünk el minél több nagymamát.
3. A második rész nagyobb részt toleráns, békés közlekedésről szólna, csak némi anyázással megfűszerezve. De ez is négy részben és eltérő változatban ismétlődne. Majd következne egy mitikus rendőrfőnök egypár jóindulatú levele a néphez, aztán egy régi sci-fi író utópisztikus látomásai a jövő közlekedéséről.
4. A KRESZ értelmezéséről különböző rendőrségek alakulnának, akik abban sem értenének egyet, hogy az írott szöveg, vagy a szóbeli szabályok a lényegesek, hogy a KRESZ-t milyen nyelven kell tanítani, hogy kell-e rendőrfőnök, hogy melyik rendőrkapitány az országos rendőrkapitány, és hogy vajon a közlekedési miniszter a miniszterelnök fia, vagy vele egylényegű.
5. A rendőrök azon vitáznának, hogy a sebességkorlátokat szó szerint vagy metaforikusan kell-e értelmezni, miközben mindenki azt a sebességkorlátot és úgy értelmezné, ahogy éppen kedve tartaná.
6. Néha kitüntetnék pár igen furcsa vezetőt, akik állítólag két csepp benzinnel vezettek le százezer kilométert, a csomagtartóban élték le életüket, és állítólag egy szál egészségügyi készlettel megmentették egy tömegszerencsétlenség összes halottját. A KRESZ könyv szabályok helyett tele volna ilyen bogarasok történeteivel.
7. Gyorshajtásokért rossz pontokat kapnánk, tíz rossz pont felett pedig a közlekedési minisztérium pincéjében sütögetnék a talpunkat tüzes kerékkulccsal és forró motorolajban, hogy soha többé ne tudjunk a gázra lépni. Állítólag. Mert még senki nem tért vissza.
8. Baleset és szabálysértés nélkül levezetett ötszázezer kilométerért viszont svédasztalos fogadás várna ránk a közlekedési minisztérium padlásán, a fogadási teremben. Állítólag. Mert még innen sem tért senki sem vissza.
9. Mindenki az ígéret földjére vezető útról beszélne, csak a GPS-ben nem volna benne.
10. Különböző országokban különféle szabályok volnának. Míg egyik országban tilos volna disznószállítóval lakott településen belül közlekedni, másik országban ezt nap mint nap tennék. Izraelben tilos volna szombaton vezetni, Szaudi-Arábiában pedig nőknek. (Ja, ezt most is tilos.)
11. A rendőrök sorra buknának le, hogy a rendőrtanonc kisfiúkkal a hátsó ülésen fajtalankodtak.
12. Rendőr csak az lehetne, aki nem tud vezetni, és nem is volna neki szabad.
13. A közlekedési jeleket csak a különlegesen elragadtatott személyek látnák, azok össze-vissza beszélnének róla, de mindenkin számon kérnék a betartását.
14. Minden évben kiállna pár őrült rendőr, hogy az év végén felszedik az autópályákat, és mindennek vége lesz. Aztán a következő évben minden menne tovább.
15. A rendőrök kínvallatás útján szereznék meg a tanúvallomásokat a gyorshajtásokról, és az út oldalán rögtönzött máglyákon (feu-rouge:) égetnék meg a másként közlekedőket.
16. Nagy-Britannia esküdt ellensége lenne a Kontinensnek, sok kamionos hadjáratot vezettünk volna ellenük a történelem folyamán. A jelenkorban pedig terroristákat küldözgetnének a kontinensre, akik felrobbantanák a jobboldalon közlekedőket.
17. A világ összes útján ahol éppen nincs dugó, tömegszerencsétlenségek lennének, vitáznának, anyáznának az emberek, egymást ütnék, vágnák, nyolcféle rendőr jönne ki a helyszínre, és az egész közlekedési rendszer egy nagy káosz lenne.
18. Az autóiskolák tele volnának aggatva Raffaello, Michelangelo, Leonardo és mások által festett oktatótáblákkal, melyek aranyozott keretekben lógnának az aranyozott falakon, oszlopokon.
19. Útdíjat fizetnénk, amelyből soha egyetlen út nem épülne, hanem csak az autóiskolák aranyozására és a rendőrök dőzsölésére menne a pénz.