ateista

Mint ahogy azt mindenki tudja, a világ egyik legkedveltebb turisztikai célpontja Menjország. Ugyanakkor kevesen gondolnak bele, mennyire abszurd, hogy ez így van, hiszen az egyetlen olyan idegenforgalmi látványosság, amely tényleg csak célpont: soha, egyetlen iroda sem vitte el oda a klienseit, senki nem tért vissza, nincsenek fotóalbumok, élménybeszámolók, diavetítések. Emlékek sincsenek, olyan kézzelfogható utóélményekről nem is beszélve, mint mondjuk a Menjországban lebarnult arc által kiváltott irigy elismerés.

Mi több, az irodák plakátjai sem szólnak Menjország szép tájairól, épületeiről. De még csak a bárokról, kávézókról sincs kép. Ha szerepelnek a plakáton vidám emberek, azok mindig csak készülődnek. Az irodák sokat beszélnek a felkészülésről, a pakolásról. A legfőbb témának az látszik, hogy mit kell még itthon tennünk ahhoz, hogy oda is érjünk. Úgy tűnik, Menjország az egyik legnehezebben megközelíthető turisztikai cél a világon. Ennek ellenére nem ejtőernyős tanfolyamon kell részt venni, sem raftingolásból nem kell felkészülni, nem mountainbike edzéseken kell részt venni. Mindezek ugye egészen kellemes, és némileg csak hasznos dolgok volnának. Nem, Menjország az egyetlen célpont, ahol kalandtúrának számít, hogy valami ócska könyveket bújunk, és kétséges tanításokat magoljunk.

És még azt se mondhatnánk, hogy ez valami minőségi szellemi kalandtúra. Szó sincs arról, hogy érdekes könyveket olvasnának a kliensek, vagy mélyenszántó színházi darabokat néznének, vagy a legjobb koncerteket hallgatnának. Nem, ez a "szellemi" felkészülés sekélyes, unalmas, egyoldalú, beszűkült. Mint amikor az öregek otthonában csak egyféle szerzőtől vannak krimik a minikönyvtárban.

Azt se lehet tudni, hogy Menjországban végül is mivel töltheti idejét az ember. Vannak-e történelmi látványosságok?! Kastélyok, paloták, múzeumok, várak, romok?! "Ne adj isten", esetleg templomok?! Természeti látványosságok, mint vízesések, barlangok, vulkánok, hegyek?! Lehet-e ott síelni, snowboardozni, van-e tenger vagy tó? Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? S vannak-e kávézók, bárok, bárdok, lokálok, éjjeli szórakozóhelyek esetleg koncertek?!

Az egyetlen dolog, amit lehet tudni, hogy az utazók nagy része idős ember, egy nyugdíjas klub vasárnapi kiruccanása ehhez képest fiatalos mulatság.

Menjországnak érdekes módon vannak idegenvezetői, de ezek sem tudnak igazán semmit sem mondani a konkrét látnivalókról, az ország elhelyezkedéséről, a tájairól. Az idegenvezetők is leginkább a "szellemi" felkészüléssel vannak elfoglalva, illetve az itteni templomok fenntartásával. Az idegenvezetők tehát nem a Menjországban vezetik az idegeneket, hanem itt, a Földön vezetik meg azokat, akik pedig legalább annyira otthon vannak, és legalább annyira eligazodnak a környéken, mint ők, tán még több tapasztalatuk is van az életben. Érthetetlen, hogy miért dőlnek be ezeknek a szélhámosoknak, és miért látogatják a nagy utazás helyett azokat a templomokat, amelyeket egyébként már unalomig ismernek.

Menjország turizmusához is szervesen kapcsolódik a souvenirüzlet, sőt, ez talán a másik nagy bussines, amelyből az utazási irodák élnek. Érdekes módon nem annyira hűtőmágneseket, bögréket és kulcstartókat lehet venni, hanem még haszontalanabb dolgokat, és meglehetősen egyoldalú motívumokkal. Az ismert emberekkel való üzletelés itt is megy, de furcsa mód az egyik legnépszerűbb souvenir egy kínzóeszköz szimbóluma, ami se nem hasznos, se nem vicces, és nem is emlékeztet semmire. A kliensek közül igen ritkán van bárkinek is bármiféle élménye valami keresztre feszítéssel. Létezik ilyen extrém túlélőtúra is, de az egy kicsit más branch.

Az utazás Menjországba elvben majdnem ingyenes. Ez nem csoda ahhoz képest, hogy az ember egyedül megy el, és nem garantálják, hogy odaérkezik, utólagos reklamációra nincs mód. Az egyetlen tényleges utazási költséget adott esetben csak a temetőig számolják el, illetve az ottani búcsúceremónia költségeit, ami totál értelmetlen, ugyanis aki elutazott, ő már pont nincs ott, és egyáltalán nem búcsúzkodik.

De a Menjország utazási irodái mégiscsak üzletek, valahol beszedik a pénzt. Ezek olyan szélhámos utazási irodák, amelyek államtól is támogatást kapnak erre a mesebeli utazásra. Sőt, már ott tartunk, hogy az idegenvezetők a gyerekeinknek állami pénzből reklámozhatják fiktív szolgáltatásaikat.

Hát nem őrültség, emberek?! Nem inkább valódi utazásokra érdemes költeni, ahonnan valódi élmények, tapasztalatokkal jövünk haza? Ahol tényleg szórakozunk, kikapcsolódunk pihenünk vagy kirándulunk? Ahol a valós életet éljük, és nem mesékről álmodozunk?

Ideje volna most már, ha az emberek számon kérnék, hogy ezektől az irodáktól milyen szolgáltatást kapnak a pénzükért vagy pénzünkért! Ideje volna reklamálni és perelni. Ideje volna, ha az illetékes fogyasztóvédelmi szerv a körmük alá nézne! És logikus következményként ideje volna felszámolni ezeket a szélhámos utazási irodákat!

A közmondások persze sokszor féligazságokat mondanak, sőt, van olyan is, amelyik éppen csak az egyik lehetséges szemléletet, életmódot, gondolkodásmódot fejezi ki a sok közül. Sok közmondás igazsága éppen attól is függ, mire alkalmazzák. Így az "addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér" közmondás is sok területen sima gyávaság vagy maradiságot jelentene. De ami a megismerést illeti, ott éppen nagyon találónak gondolom. Természetesen pontosan elmagyarázom, hogyan, mert egy homályos hasonlatnál mindig be lehet állítani így, vagy úgy a dolgokat.

Vegyük például azt a kérdést, hogy mi a Világegyetem létezésének, és alapvető tulajdonságainak magyarázata. Potenciálisan itt egy végtelen kérdéssorozatot (regresszust) lehet elképzelni. Ugye ismerjük játékot, hogy akármeddig lehet kérdezni, hogy "miért?". Amikor valaki ezt ész nélkül, automatikusan csinálja, akkor vagy kisgyerek, vagy buta felnőtt. Mert azért mindig meg kell gondolnunk, hol állunk, és a "miért" kérdését éppen hol tesszük fel. De az kétségtelen, hogy a "miért" kérdése logikailag mindig feltehető.

A fizikusok ugye a miértek sorában eljutnak a Világegyetem történetében visszafele, a Világegyetem korai korszakáig, itt már kicsit bizonytalanabbak, aztán az ősrobbanás elméletéig. Itt, a 0 időpillanatban van egy pont, ahol a "miért" kérdése maga is kérdésessé válik. Például azért, mert nincs megelőző idő. Tehát nem feltétlenül értelmes megelőző okra kérdezni. A másik ok, hogy a Világegyetem az a halmaz, ameddig az empirikus eszközeinkkel "ellátunk". Legalábbis van itt egy határ, amely elég erős, és kérdés, hogy mögé tudunk-e nézni.

Szóval első megközelítésre az ősrobbanás elmélet az a pont, ameddig a takarónk ér. Tovább nem érdemes nyújtózkodni. Vagy egy másik mondással: "ez itten az oszlop vége, tovább mászni nem érdemes!" De maradjunk inkább a takarós hasonlatnál!

A takaró ebben a hasonlatban, ahogy én elő akarom adni, a tudományos ismereteinket jelenti. A takaró alatt az ágyon fekszünk, az ágy az az empirikus igazolások, amelyek alátámasztanak minket, és a takarót. Ha a takaró alól kidugjuk a lábunkat, akkor két probléma van: felülről nem véd a takaró, hideg van, megfázhat a lábunk. A tudományos elméleten kívül veszélyes területre értünk. De alulról könnyen meglehet, hogy nem is támaszt minket alá az ágy, és a levegőben lóg a lábunk.

Nos, persze jöhet valaki azzal, hogy hát vannak felfedezők, akik csak kidugják a lábukat, és lám, milyen jól teszik. De ez így nem pontos. A felfedező nem a lábát dugja ki. A láb ugyanis azt szimbolizálja (legalábbis, ahogy én elő akarom adni a hasonlatot), hogy mi az, amit elfogadunk, amit elhiszünk (nem hiszünk!). A felfedező inkább egy periszkópot dug ki, azaz hipotéziseket. Ezek után a tudományos közösség megnézi, alátámasztja-e az ágy a periszkópot, és ha igen, akkor kijjebb húzzák húzzák a takarót, és akkor ki lehet nyújtani jobban a lábunkat is.

A tudósok sokszor dugják ki tévesen a periszkópjukat, néha a periszkóp szétfagy, agyonüti valami, leesik. Ez egy kockázatos dolog, tudósoknak érdemes csinálni, periszkóppal érdemes csinálni, lábbal nem érdemes csinálni. A közember ilyet nem is szokott csinálni, nincs periszkópja, úgyhogy maradjon inkább a takaró alatt!

Namost olyan helyen kitenni a lábunkat, ahol az ágynak vége, az nagyon buta dolog. Bizonyos helyeken azt sem tudjuk megállapítani, hogy a perszikóp kidugható-e, alátámasztja-e az ágy. Ez a metafizika. Itt a periszkópot sem érdemes kidugni. Semmiképpen nem érdemes azt hazudni, hogy kidugtuk a periszkópot, és átment a falon, és a túloldalon van egy másik szoba.

Amikor a fizikusok elkezdenek az ősrobbanáson túli elméleteket pedzegetni, például egy multiverzumos elméletet, akkor ők nem a lábukat dugják ki, hanem a periszkópot, és fektetnek arra is hangsúlyt, hogy megvizsgálható-e az empirikus igazolás. A húrelmélet kapcsán például kifejezetten problémát okoz ez, és a fizikusokat ez nagyon is zavarja, dolgoznak rajta, hogy legyen valamilyen empirikus igazolás, azaz, hogy meg tudjuk nézni, van-e alattunk ágy arra.

Istent felhozni magyarázatnak sok szempontból butaság: ez tulajdonképpen a láb falon átdugásához hasonlít: magyarázatnak sem jó isten, igazából egyáltalán nem magyarázza meg azt, hogy miért van a világ, és miért pont ilyen. A végtelen regresszust sem szünteti meg, mert ugyanúgy kérdezhető, hogy "honnan van isten, és miért pont olyan, amilyen"? Szóval idáig kidugni a lábunkat igazából nem is lehet, nem is hasznos. Semmi okunk, hogy azt hazudjuk, hogy átdugtuk a lábunkat a falon. Arról nem beszélve, hogy ha már ezt hazudtuk, akkor bármit lehet hazudni arról, hogy van egy szomszéd szoba, és mi van benne.

Ha pedig valaki azt mondja, nem kérdezi, nem kérdezhető, hogy isten honnan van, és miért pont olyan, vagy azt mondja, isten a magyarázat, amelyet nem kell magyarázni, akkor ugyanolyan alapon elvághatjuk a regresszust előbb is: Az ősrobbanás simán lehet a végső magyarázat, és az ősrobbanás elmélete az, amit már nem kell magyarázni. Jobb, mint isten, mert legalább nem fázik meg a lábunk, és nem esünk le az ágyról.

És végül, az emberek már csak olyanok, hogy simán egymásnak esnek egy messzire kidugott láb miatt, és levágják, mert zavarja őket a másik büdös lába. Próbáljunk meg a takaró alatt maradni a lábunkkal!

Oké a hasonlat nem feszíthető akármeddig, de hát ez csak egy hasonlat. Aki a pontos érvekre kíváncsi, az nézzen utána a tudományfilozófia könyvekben! A hasonlatok és tanmesék csak pedagógiai eszközök.

Kevesen ismerik azt a kis sarokházat Saint-Jean-de-Luzben, amelyet XIV. Lajos házának neveznek. Még kevesebben ismerik igaz történetét, elmesélem hát.

Arról már talán hallottak a kedves olvasók, hogy Lajosunk azért építtetett Versailles-ban egy kastélyt magának, mert gyerekkorában Párizsban zavargás tört ki, amelyet erős királyellenes vidéki urak is támogattak, és egyfajta polgárháború évekig kettészakította az országot. A régensi védelem alatt álló gyerek Lajos életét is többször veszély fenyegette. A már létező Párizs környéki kastélyokba menekülve vészelt át bizonyos időszakot, és amikor már eléggé megerősödött a hatalma, akkor döntött végül is versailles-i vadászkastély kibővítéséről, amelyből aztán a világ legismertebb kastélya lett.

No de arról felteszem, senki sem hallott, hogy még a polgárháború veszélyes évei közepette Lajos és az udvar úgy megijedt, hogy egyenesen Saint-Jean-de-Luzig futottak. Aztán nem is egy kastélyban telepedtek le, pontosabban, az udvartartás igen, de Lajost álcázásképpen egy egészen normális házhoz küldték a város közepén. Itt bújt el, ha lehet, akkor nem csupán a házban, hanem egyenesen a pincében.

Annyira féltek, mind Lajos, mind az udvar, hogy teljesen titokban tartották, még akkor is, amikor már nagyobb volt, és elvben ő kormányzott volna. De bizony még csak a tábornokok sem látogatták meg, még futárt se küldtek, még parancsokat sem kértek Lajostól, még híreket se hoztak nagyon neki. Lajos csak gubbasztott a pincében, és reszketett. Persze volt egy pár minisztere, akik nem hagyhatták el a házat, és azokkal szőtték a terveket Franciaország kormányzásáról.

Fantasztikus törvényeket vetettek papírra, amelyek azonban soha nem hagyták el a házat Saint-Jean-de-Luzben. Megtervezték az ország gazdaságát mezőgazdaságtól, a kisiparig, kereskedéstől a szállításig. De mindeme tervek csak papíron maradtak az asztalfiókban. Senki olyant nem engedtek be ugyanis a Saint-Jean-de-luzi házba, akinek hatalma lett volna azokat esetleg megszervezni, végrehajtani, mert ha hatalma volt, akkor lázadó nemes is lehetett volna.

Egy szép nyári napon, Lajosunk kivételes merészséggel a hatalmas falakkal körbezárt udvaron szövögette álmait, rózsalugasok között sétálva merengett, pavilonokban ült le megpihenni a nagy gondolkodásban. Az a zseniális ötlet jutott eszébe, hogy  tíz rendeletben foglalta össze a törvények legjavát, ahogy gondolatai szerint egy ideális államnak működnie kellene. Ezt kellett volna kihirdetni a népnek. De hát nem lehetett.

Munkáját végezvén Lajos a pavilon padján keresztbe feküdve végül elaludt. Édesen szendergett volna, ha nem ébreszti fel valamiféle ropogás. Amikor felpattant, látta, hogy bizony az egész rózsalugasos pavilon tűzben áll, alighanem valamiféle égi csínytevés okán. Rohant volna ki az égő csipkebokorból, de még utolsónak gyorsan magához kapta a tíz törvényből álló papírost. A zsidó kertész bizony még ma is emlékszik, ahogy Lajos kihozta a törvényeket az égő csipkebokorból.

Mivel a törvényeket olyan fontosnak, és jónak gondolta, hogy ezeket mégiscsak ki akarta küldeni a minisztereknek, tábornokoknak, akik az országában lassan megnyerték számára a háborút. Egy kertésszel küldte ki a tíz parancsolatot Párizsba. A kertész ugyan eljutott Párizsba, és a parancsolatokat is elvitte, de senki nem vette őt komolyan. A miniszterek a háború hosszú évei alatt már önálló működésre szoktak. A tábornokok egyedül is megnyerték a csatáikat. Igazából nem is hitték el a kertészről, hogy a király küldötte. Sőt, tán már a király létezésében sem nagyon hittek.

Hiába fenyegetett a kertész, hogy a király mindenkit nagyon meg fog büntetni, a miniszterek csak nevettek. Azt válaszolták, "hát lássuk, azt a  királyt, jöjjön ide, ha olyan hatalmas, ne játsszon velünk bújócskát!" De a király csak nem jött, hogy megmutassa a hatalmát, és rendet tegyen. A helyzet kezdett lehetetlenné válni, mert amíg Lajos cache-cache-t játszott baszkföldön, addig az ország akár szét is hullhatott volna.

Kevesen tudják azt is, hogy a híres XIV. Lajos, a Napkirály, Versailles építője végül is nem ez a félénk trónörökös lett, hanem titokban szépen kerestek egy másik ifjút, aki nem "az isten háta mögött" bujkál mindenki elől, hanem ott van, ahol uralkodni, irányítani kell, ahol történnek a dolgok. Jelen van, demonstrálja a hatalmát, merthogy a hatalom pontosan annyi, amennyit meg tudnak mutatni.

(Természetesen a mese nem igaz, bár a ház tényleg létezik, és a polgárháború tényleg megtörtént.)