Ezt a cikket azért közlöm a blogon, mert a Magyar Tudomány elutasította a publikálását. Az elutasítás azért meglepő, mert több másik cikkemet elfogadták az utóbbi időben, és azokhoz hasonlítva ez a cikk még inkább tudományosabb, még szakszerűbb, még inkább releváns a tudomány szempontjából.

Azt lehetne gondolni, hogy talán az az oka, hogy Mérő Lászlónak messzire elér a keze, vagy valaki túlbuzgó rajongója. Azonban az az igazság, hogy nem is voltam annyira kritikus Mérővel, mint például korábban Freund Tamással. Az igen valószínűtlennek tűnik, hogy több megfelelő színvonalú cikk után, hirtelen, valamilyen rejtélyes agyvérzés miatt lebutultam, és egy pocsék cikket írtam. Szerintem egészen jó ez a cikk színvonalában. Az lehet, hogy valami titkos bosszú áll a dolog mögött, tapasztalataim szerint ez a magyar újságírásban igen elterjedt reflex. De nem fogok ezen sokat rágódni.

Sajnos ilyen hosszabb lélegzetű, komolyabb könyvismertetést és vitát tudományos témában nem lehet Magyarországon máshol közölni, sem az Élet és Tudomány, sem a Természet Világa nem fogad be ilyeneket.

Mindenesetre azt semmi nem tiltja, hogy ha már megírtam, akkor magam publikáljam az írást. A cikk témája nem az ateizmus számára legfontosabbak közül való, de egy tudományos és egy ateista életszemlélet szempontjából is fontos. Az értelem és érzelemkérdésével tulajdonképpen nagyon szorosan kapcsolódik pár ilyen postomhoz, amely ezen a blogon található, hasonló címszavak alatt.

***

A tudományos ismeretterjesztés feladata, hogy különféle tudományos ismereteket a laikus olvasónak emészthető stílusban tálalja. Ennek megfelelően a következő feltételeknek szükséges megfelelnie:

i. Tudományos ismereteken kell alapulnia, és azokra megfelelően hivatkozni.

ii. A tudományos ismereteket érdekes, élvezhető módon érdemes bemutatni, és ehhez megengedhet magának egy minimális pongyolaságot és némi szubjektivitást is, ha ezt jelzi.

iii. A tudományos ismeretet értelmezheti, de nem értelmezheti félre, nem rugaszkodhat el attól túlságosan.

Nem biztos, hogy ez egy teljes feltétel-lista, de ebben a cikkben ezeket a feltételeket fogom tekinteni. Az első ponthoz magyarázatot mellékelnék. Természetesen lehetséges tökéletesen tudományos könyv, amely tudományos eredményeket mutat be, azokra támaszkodik, de nem adja meg a hivatkozásait. A hivatkozás szigorúan véve a tudományos szakcikkek követelménye. Felvetődhet tehát az olvasóban, hogy az ismeretterjesztésnél miért követelnénk meg?

Először is mindenképpen hasznos, és igazán kár volna elhagyni őket. Miután ugyanis a szerző felkeltette az olvasó kíváncsiságát, sőt, nagy vonalakban megismertette vele területet, ő utána akarhat nézni, és nagyon hasznos, ha ehhez a hivatkozások rendelkezésre állnak. Ha már sikerült motiválni egy olvasót egy könyvben, igazán kár lenne kihagyni az alkalmat, hogy el is irányítsuk a célhoz.

Másodszor, az mindenképpen elvárható a szerzőtől, hogy háttérmunkaként megfelelően irodalmazzon. Ezek után pedig teljesen érthetetlen, hogy miért ne adná meg a hivatkozásokat, melyek nála készen állnak. A hivatkozások elhagyásakor tehát erős gyanúnk lehet, hogy az irodalmazás a háttérben is elmaradt. Ha a szerző jártas a területen, melyet bemutat, akkor felvetődhet, hogy minek irodalmazzon, az ismeretek a fejében vannak. Igen ám, de pontos ellenőrzés nélkül, amit mesél, az tele lehet hibákkal, illetve az ő önkényes értelmezésével. Az emberi agy ugyanis roppant esendő, ezt látni fogjuk ebben a cikkben is.

Mérő László ismert, népszerű ismeretterjesztő, ami nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy valóban érdekes stílusban és az olvasót érdeklő interpretációban ad elő dolgokat, de mint ahogy be fogom mutatni, a tudományosság szükséges feltételeinek nagyon sokszor nem felel meg. Három könyvet fogok bemutatni, melyek közül egyet nagyon rossznak, egy másikat közepesen rossznak, míg egy könyvet egészen jónak fogok megítélni ilyen szempontból. Az egyik könyv régi, és a leghíresebb könyve, kettő pedig új, és még teljesen aktuális a bemutatásuk.

Az első könyvnél keveset fogok időzni, ez a leghíresebb könyv, az Észjárások. Erről azért nem írnék sokat, mert már egy igen régi könyv. Így nem fogom végigvenni a töménytelen hibáit. Annyit mondanék róla, hogy ez az a könyv, amely tartalmaz némi hivatkozást, de csak a könyv végén, egy listában, és a szövegben nincs hivatkozás a forrásokhoz, így nehezen is követhető, és nem is igazán teljes ez az irodalomjegyzék. A könyv rengeteg tudományos ismeretet mutat be, de azok összetétele önkényes, értelmezésük pedig nagyon is visszaélés. Például a matematikai játékelmélet bemutatása helyett azt a racionális gondolkodás korlátjának állítja be, - a könyv alcímének megfelelően - holott semmi irracionális nincs abban, hogy elégtelen információ mellett nem-determinisztikus, kevert stratégiát alkalmazzunk.

Vagy például a Gödel tétel bemutatása, amely egy másik, népszerű visszaélés egy tudományos eredménnyel.

„A tudomány valóban nagyjából ilyen szeretne lenni, de ebben az esetben Gödel tétele garantálja, hogy mindig is lesznek olyan igazságok, amelyek a tudomány összes addig létrehozott paradigmáját, összes meglévő axiómarendszerét kicselezik. Sőt, a tudomány keretein belül korrekt módon megfogalmazható állítások (tények, összefüggések, kivételek, stb.) között is garantáltan vannak olyanok, amelyek igazak, de a tudomány eszközeivel nem bizonyíthatók be. „

A Gödel tétel a matematikában egy bizonyos nagy kutatási program, nevezetesen a formalizmus újragondolását kényszerítette ki, de a tapasztalati, és azon belül a természettudományokra nézve nincs olyan negatív következménye, mint amit Mérő állít. A természettudományokban a matematika ugyanis csak egy eszköz, és kiegészíti azt az empíria, mint igazolási eszköz, amely kívül áll a matematikai keretein. Így a tapasztalati tudományban a Gödel tétel negatív következményei áthidalható problémát jelentenek, illetve eleve nem is képeznek problémát (Brendel 2005). Ezen túl a matematikai entitások a fizikában csak akkor kapnak jelentőséget, ha létezik fizikai interpretációjuk. Csakhogy például G-nek, és a G-ről szóló eldönthetetlen állításnak nincs értelmezése a fizikában.

Mérő a mesterséges intelligenciát illetően megfogalmaz pár pesszimista jóslatot:

„Herbert Simon 1958-ban azt írta, hogy 10 éven belül számítógépprogram lesz a sakkvilágbajnok, ha engedik az emberek versenyein azonos feltételek mellett részt venni. Ugyanitt azt jósolta, hogy a hatvanas évek végére elkészülnek olyan programok, amelyek idegen nyelvű szövegeket jó minőségben lefordítanak angolra. A sakkprogramokat egyelőre minden különösebb megszorítás nélkül engedik az emberi versenyeken részt venni, talán éppen azért, mert nem igazán komoly ellenfelei a sakkmestereknek. A tolmácsoló számítógépek sem jelentek meg még a piacon, pedig nyilvánvalóan nagy üzletet jelentenének.”

Mérő könyvének kiadása után két évvel már megbukott a jóslata a sakkról, amikor Deep Blue, 1996-ban legyőzte Gary Kaszparovot. És tolmácsoló programok is egészen sokat fejlődtek mostanában. Mérő a harmadik könyvben, Az Érzelmek Logikájában (ld. később)korrigálni fogja magát, és elismeri, a sakkprogramok utolérték a nagymestereket, de most meg a go nevű játékról állítja, hogy soha nem lesz nagymester fokú program (199.). A go azonban nem csak Mérő László szenvedélye, hanem az enyém is, továbbá éppen egy olyan laborban dolgozok, ahol az első nagymester erejű program, a MoGo megszületett (Gelly, G., Silver, D. 2008). Ezt egyébként egy magyar eredmény tette lehetővé, melyre büszkék lehetünk (Kocsis, Szepesvári 2006). Az ún. Monte Carlo Tree Search módszer továbbfejlesztésével, melyben később magam is tettem egy kis lépést, a számítógépes go további fejlődése várható.

Az Észjárások az a Mérő könyv, amely ugyan sok érdekes területet mutat be, de olyan irracionális interpretációban, hogy soha életemben nem hallottam egyetlen tudományos gondolkodású olvasót sem, aki azért ajánlotta volna Mérő könyvét mert egy bizonyos tudományos elmélet abban van jól leírva, és ő ott ismerte meg. Annál több áltudományos és hittérítő szöveget olvastam és hallottam, amely rá hivatkozott. Tehát ez az a könyv, amely közepesen rossz.

A második könyvről sem fogok sokat írni, ez Az elvek csapodár természete (továbbiakbanCsapodár). Ez a könyv tulajdonképpen nem tudományos ismeretterjesztő könyv. Semmilyen követelménynek nem felel meg. Ebben a könyvben Mérő – a címhez illően - csapongó gondolatait írta le, amelyek nem tudományosak. Mérő tulajdonképpen visszaél ismertségével, ugyanis félő, hogy az olvasók komolyan veszik ezeket, és akár még tudományosnak is. Tehát ez a nagyon rossz könyv.

A harmadik könyv, Az Érzelmek Logikája (röviden Logika) lesz az, amelyik elfogadható. Ez sem tökéletes. Először is, amikor elkezdtem olvasni, roppant idegesítő, zavaró volt egy csomó minden. Később jöttem rá, hogy az a kb. húsz százalék, amely az Logikában rossz, az a Csapodárból jön, és vice versa: ami az utóbbiban véletlenül jó, az az előbbiben is benne van. Igen, az átfedés kb. negyven százalék.

Ezek után tehát beszéljünk Az Érzelmek Logikája tudományos ismeretterjesztésnek vehető nyolcvan százalékáról. Ezek azok a részek, amelyek alaposan alá is vannak támasztva irodalommal. Itt Mérő tulajdonképpen a pszichológia olyan eredményeit ismerteti, melyek különféle kísérletek által alá vannak támasztva. Az irodalomjegyzék alapján bárki utána is járhat eme kísérleteknek, és most hivatkozások is vannak a szövegben. Mérő érdeme az, hogy összeválogatta, és egy bizonyos gondolatfüzérre fonta fel őket. Ez a gondolatmenet egészen racionális lenne, de be fogom mutatni, hogy végül Mérő következetlen, sok helyen bicsaklik.

Az első megjegyzésem Érzelem nélkül nincs értelem című fejezetről szól, ahol Mérő bemutatja, hogy keveredik az emberben az érzelem és az értelem. A szomatikus marker fogalma eleve olyan, hogy abban az érzelem és értelem keveredik, hiszen a Damasio által elvégzett kísérletben (148.) is bizonyos élmények szubjektív előjelét – amely egy érzelmi kérdés - integrálja az élmények gyakoriságának becslésével – amely egy értelmi kérdés. De Mérő tévesen vonja le azt a következtetést, hogy érzelem nélkül nincs értelem (157.). Csak azt lehet levonni, hogy az emberben ezek sajnos vészesen össze vannak kavarodva. Az a kontingens tény, hogy értelem és érzelem emberben keveredik, nem jelenti azt, hogy ez szükségszerű. Az is igaz, hogy az emberi lét funkcionálásához - különösen egy evolúciós környezetben - szükség van érzelmekre és érzelmekre is. Hiszen érzelmek nélkül nincsenek célok, nincs az „életnek értelme”. A 302. oldalon van egy szép zárógondolat erről:

„Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. (…) Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.”

Ez egyike azon kevés nem tudományos, filozófiai nézetnek, ahol egyetértek Mérővel (Brendel 2010). Életcélok nélkül nincs mire alkalmazni az értelmet. És az életcéljainkat az magasabb rendű érzelmeink adják. De ebből sem következik, hogy általában az értelem ne lehetne érzelem nélkül, legfeljebb az, hogy érzelem nélkül az értelemnek nem volnának céljai. Fontos tehát, hogy az értelem és az érzelem együttműködjön. De az együttműködés nem kell, hogy kavarodást jelentsen.

Ahogy annak sincs akadálya, hogy egy robotnak érzelmei legyenek. Mérő a 150. oldalon tesz egy kurta megjegyzést, hogy a mérnökember is szomatikus markereket tervezne a robotba. És azzal egyet érthetünk, hogy a robotoknak is lehetnek különféle belső céljaik, de az érzelem és értelem összekavarása egy szomatikus markerbe nem volna jó. Mérő maga is rámutat erre a 200. oldalon, tehát itt ellent mond magának.

A 201. oldalon van ezzel kapcsolatban még egy nem tudományos megjegyzés, mellyel kivételesen megint egyetértek: hogy egy érzelmekkel rendelkező, túlságosan autonóm robot ugyanolyan szeszélyes lény lenne, mint mi, ezért a mérnökök nem is igazán törekednek erre (201). Az emberhez hasonló, érzelmes gép tehát azért várat magára, mert nem is cél ilyet készíteni, pont az ellenkezője a fő cél: a megbízható, érzelemmentes gép, melyeknek a célokat mi adjuk.

Az sem szükségszerű, hogy az értelem és az érzelem egyetlen lényben legyenek együtt. Semmiféle akadálya nincs annak, hogy egy értelmes, érzelem nélküli robotnak vagy számítógépeknek emberek adjanak célokat. Mint ahogy jelenleg az emberek adnak célokat, a még nem annyira értelmes robotoknak. Ahogy az imént írtam, pontosan ez az a forgatókönyv, amelyet a mesterséges intelligenciától elvárunk, és az intelligencia növekedését szeretnénk, miközben a forgatókönyvön nem szeretnénk változtatni. Ez pedig érzelem nélküli, intelligens robotot jelent. Feltételezzük, hogy ez lehetséges. Amikor a Deep Blue legyőzte Gary Kaszparovot, akkor a Deep Blue nem akart nyerni, ezt a célt beleprogramozták. Kaszparov nyerni akart, és ezt maga miatt akarta. Ám Deep Blue a sakkban intelligensebb volt Kaszparovnál, pedig nem voltak érzelmei. Sőt, egy kis részben pont azért.

Ahogy Mérő leírja, az emberek az evolúció kontármunkája miatt ugyanazokon az információs csatornákat használják értelmi és érzelmi kérdésekre, illetve hasonlóan kevert, szomatikus markereket. A „kontármunka” kifejezéssel itt Mérő először is elismeri, hogy ez nem szükségszerű, lehetne máshogy, lehetne értelem és érzelem külön. Másrészt helyesen jelzi, hogy e kontingens tényhez normatíve kritikusan állhatunk hozzá: a természet megoldása nem csak nem szükségszerű, de nem is jó megoldás. Mérő egészen odáig merészkedik, hogy a 151. oldalon  gányolásnak minősíti ezt a megoldást.

Hogy az érzelmek és értelem ezen keveredése milyen rossz, az ott derül ki, amikor Mérő helyesen rámutat (234.), hogy az ember milyen rossz a statisztikai becslésekben, vagy üzleti intuícióikban (245.). És ha például a repülés (repülőgépes utazás) kockázatát az agy külön csatornán dolgozná fel, mint a repüléssel szembeni szubjektív érzelmeket, akkor talán nem tévednénk akkorát a statisztikai becslésben az érzelmi hozzáállás miatt.

Az érzelem és értelem összekeverésének kritikájába jól illeszkedik, amikor az EQ-ról (érzelmi intelligenciáról) van szó, és Mérő megkritizálta az EQ zsurnaliszta felfogását. Utal arra, hogy az emberek, az intelligens társaik megítélésével ellentétben az érzelmileg intelligens emberek megítélésében nem értenek egyet. Ez utal rá - de hiányoltam a könyvből annak  kimondását - hogy az EQ-nak bizonyos értelemben nem is értelmezhető objektíven, és pont azért, mert az értelem más, mint az értelem. Így érzelmi kérdésekben nincs objektíven helyes és helytelen válasz. Mérő a 168. oldalon bemutatja, hogy bizonyos pongyolán megfogalmazott IQ teszt kérdéseinél is lehet ilyen bizonytalanság, de az végül mégis egyértelmű, hogy melyik az intelligencia szempontjából helyes válasz. Ez nem igaz az EQ esetére.

Helyes válasz csak akkor van, ha a társadalomban beilleszkedni akaró egyént tételezünk fel. Mérő majdnem kimondja ezt a 171. oldalon, amikor bemutatja, hogy egy intelligens ember társadalmi közeg váltásakor előbb problémákkal küzd, de idővel intelligenciával megoldja. Itt Mérő azonban feltételezi, hogy az illető be akar illeszkedni, ami nem szükségszerű. A példa jól szemlélteti azt is, hogy az EQ csupán speciálisan alkalmazott IQ.  Az intelligens embernek várhatóan az EQ-ja is jó (lesz), csak időt kell neki adni a tanuláshoz, illetve ha még sem illeszkedik be, akkor lehet, hogy nem is akart.

A beilleszkedés feltételével, ezekkel a megszorításokkal az EQ-nak már van értelme. De az EQ ebben az esetben olyan intelligencia, amelynek alkalmazási területe az érzelem. Az érzelem maga itt nem intelligens, csak alkalmazási terület. És az intelligenciához magához nem kell érzelem, ugyanis alkalmazható egészen más dolgokra is, például sakkra. Azt is lehet mondani, hogy az EQ, mint érzelmekre alkalmazott intelligencia, az általános, bármire használható intelligenciát alkotó egyik speciális képesség (187.)  Azt, hogy az EQ az IQ része, Mérő helyesen mutatja be, és az ismertetett kísérletek ezt érdekes módon mutatják be.

Az EQ területén Mérőnek tehát nagyrészt még igaza van, de pár konklúzió határozottabb kimondása már itt is hiányolható. Az érzelmek és értelmek elkülönítése, és a különböző szerepük tisztázása lenne a Logika olyan mondandója, amelyet végig lehetne vinni, és tudományosan alátámasztható a megadott hivatkozásokkal. Ez a tudományosan alátámasztható kép pedig azt mondaná ki, hogy az értelem és érzelem két külön szférája elménk képességeinek, amelyeknek az emberi élethez együtt kell működnie. Az együttműködésen túl azonban sokszor vészesen összekeverednek, így az emberek sokszor nem egészen racionális lények, és ez az érzelmi életükben is kárt okoz. Az érzelmi és értelmi „csatornák” Mérőnél is összekeverednek, mert nem lesz következetes: Később megenyhül, megbocsát az evolúció gányolásának, nem ennyire kritikus, sőt, mintha örülne is annak, hogy így vannak a dolgok (157., 303.). Az utóbbi hivatkozás a könyv utolsó fejezete, amelyben végül is teljesen aláássa korábbi mondandóját, kár, hogy ezzel hagyja ott olvasóit.

A Logikában sok adat, sok kísérlet, sok összefüggés szerepel, amely alkalmas az értelem és érzelem kérdéseinek tisztázására. Sok helyen nagyon jó gondolatokat fogalmaz meg, de végül következetlensége megakadályozza, hogy egy igazán szépen letisztázott képet adjon nekünk. Miközben az értelem és érzelem összegányolását először hideg fejjel elítéli, közben a szíve sokszor megenyhül, és „megbocsát” az evolúciónak, ez pedig végül elmossa a képet.

Kulcsszavak: Mérő László, értelem, érzelem, pszichológia, intelligencia, ismeretterjesztés

Hivatkozások:

Brendel, M. (2005): Carnap, Popper, Gödel: Vajon az univerzalitás cáfolható-e a nem-teljességgel , Magyar Filozófiai Szemle, 2005/4, 657-681.

Brendel, M. (2010): Az analitikus és egzisztencialista filozófia, valamint az élet értelme,Világosság, 2010/nyár.

Mérő, L. (1994): Észjárások, A racionális gondolkodás korlátai és a mesterséges intelligencia, Typotex, Budapest.

Mérő, L. (2008): Az elvek csapodár természete, Tercium Kiadó.

Mérő, L. (2010): Az érzelmek logikája. Tercium Kiadó.

Gelly, G., Silver, D. (2008): Achieving Master Level Play in 9 x 9 Computer Go, Proceedings of the Twenty-Third AAAI Conference on Artificial Intelligence, AAAI 2008, Chicago, Illinois, USA, July 13-17, 2008, p. 1537-1540

Kocsis, L., Cs. Szepesvári, Cs. (2006): Bandit Based Monte-Carlo Planning , Proceedings of the 17th European Conference on Machine Learning, Springer-Verlag, Berlin, LNCS/LNAI 4212, September 18-22, pp. 282-293.

Amikor a vallások bűneiről beszélünk a történelem folyamán, akkor gyakran kapjuk vissza azt a reakciót vagy feleletet, amely a kommunizmust vagy a nácizmus bűneit kapcsolja az ateizmushoz. Ami a nácizmust illeti, az, hogy Hitler ateista lett volna, egyszerű tudatlanság és butaság. Ami kérdéses lehet, hogy Hitler mennyire volt keresztény, illetve mennyire volt egy sajátságos, viking vallás, vagy még attól is különböző, saját, new age vallás követője. A válasz valószínűleg az, hogy meglehetősen nagy zavar lehetett a fejében különböző vallásos darabokból összeállítva. Aki tehát Hitler ateizmusát akarja igazolni, azzal itt nem vitázok, sőt, valószínűleg máskor sem.

Ami a kommunistákat illeti, többségük tényleg ateista volt, és a kommunizmushoz általában ideológiailag is inkább az ateizmus kapcsolódott. Kommunizmus alatt itt megkülönböztetés nélkül értek marxizmust, leninizmust, bármiféle létező szocializmust, amely akár államkapitalizmus is lehet. Itt most nem a politikai fogalmak tisztázása a téma, tehát ezekre nem térek ki, és a továbbiakban ezeket a "kommunizmus" gyűjtőszóval illetem, nem foglalkozva azzal, hogy ezek mennyire "igazi" kommunista ideológiák.

Először is szoktak itt számokat összehasonlítani: mennyi áldozata volt a vallásoknak, és mennyi a kommunizmusnak? A vallások részéről inkább a kereszténységet szokták felhozni, és lehet az inkvizíciótól, a boszorkányüldözésen át a vallásháborúkig válogatni. Az iszlám bűneit a műveletlenebb emberek nem ismerik, a maja vallás bűnei távol állnak, és nem élő probléma, a buddhizmus pedig valamivel békésebb vallás, de egyébként a buddhizmus is követ el elég csúnya dolgokat,

Ne legyenek illúzióink! Ahol a vallás hatalomra kerül, ott vissza is él a hatalommal, és a vallásnak van egy olyan hajlama, hogy egyházzá szokott formálódni, és hatalomra szokott kerülni. Van még egy olyan szokása is, hogy különböző vallásháborúkban egymás ellen fordulnak, mint például a buddhizmus is Sri Lankán, Burmában és Thaiföldön. De térjünk a fő témára!

A kommunizmus rémtettei között vannak koncepciós perek, néha népirtások, és háborús bűnök. A számok összehasonlításánál felmerülhet az a kérdés, hogy az abszolút értékek a lényegesek, vagy inkább valamilyen relatív arány. A kommunista diktatúrák nemrég uralkodtak a Földön, amikor sokkal népesebb államok voltak, és az emberülésnek is sokkal "hatékonyabb" módszerei álltak rendelkezésre. A relatív összehasonlítás megfelelőbbnek látszik, de nem ez lesz a mondandóm fő csapása.

A fő mondandómhoz közelebb áll egy olyan probléma, amely akkor merül fel, ha a bűnök fajtáját vesszük sorra, és azt próbáljuk meg eldönteni, hogy mit is vegyünk bele. A vallás, konkrétan a kereszténység felelőssége egy inkvizíciós per és máglyahalál esetében nyilván sokkal nagyobb, mint a keresztes háború áldozatainál. És ha csak egy sima, középkori háborút veszünk, abban a vallás inkább ürügyként szerepel, mint felelőssé tehető ideológiaként. A modern, vallási alapú terrorizmusnál pedig a vallást a hívők szeretnék ürügyként látni, de azért mégiscsak jelentős köze van az elkövető motivációihoz.

Hasonlóan óvatosan kell viszont bánni a kommunizmus áldozatinál is! Ugyanis azon pap szenvedéseiben, akit hite miatt mondjuk börtönbe vetettek, nyilván közvetlenül szerepet játszik az ateizmus, ugyanakkor az Ukrajnában Sztálin őrültsége miatt éhen halt parasztok, vagy üldözött kulákok halálában az ateizmusnak semmi szerepe nincs.

Ha ezt vesszük, akkor az jön ki, hogy ha körülbelül azonos felelősségi szintnél, és azonos súlyosságnál húzunk határt, akkor a vallásnak egészen sok rémtette marad meg, míg az ateizmusnak egészen kevés. Vegyük például csak az emberölést, és csak a közvetlen ideológiai alapon véghezvitt emberöléseket! Ha ezt tesszük, akkor kiderül, hogy a hitük miatt megölt papok száma a kommunizmusban igen kevés, és mindenképpen kevesebb, mint a hitük miatt megöltek száma az inkvizíció történetében. Hitük miatt megölt papokról beszéltem a kommunizmusban, hiszen a kommunista diktatúra mezei embereket a hitük miatt nem nagyon ölt meg. Nem folytattak akkora hittérítést, inkvizíciót, mint a keresztény hatalom.

Ez már nagyon közvetlenül kapcsolódik a mondandómhoz. De végül meg fogjuk látni, hogy alig kell embereket számolgatnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, a kommunizmus rémtettei az ateizmus kritikája szempontjából egyáltalán nem olyan erős érvek, mint a különféle egyházak rémtettei a vallásokat illetően.

Miért is? Az általános kérdés itt az, hogy mennyiben tehető felelőssé egy bizonyos ideológia bizonyos történésekért a történelemben. Nyilván minden cselekedetnek sok motivációja, sok oka van. Minden egyes embernek egyedi motivációi vannak, és a legalapvetőbb felelősség magáé az emberé, és nem holmi ideológiáé. Ugyanakkor, ha egy ideológia túl sokszor játszik szerepet nagyon negatív cselekedetek elkövetésénél, akkor az ideológia felelőssége is felmerül.

Hangsúlyoznom kell, hogy határozottan úgy gondolom, hogy itt nem relativizálhatunk el minden ideológiát, minden bűnt! Ha valamit erős konszenzussal bűnnek tekintünk, annyira, hogy például egy bírói ítéletet és büntetést jogosnak tartunk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy milyen ideológia játszhatott szerepet. És azokat az ideológiákat, amelyek nagyon sok ilyen esetben játszanak szerepet, igenis felelőssé kell tenni, és fel kell hívni a társadalom figyelmét a káros voltukra!

Ha a középkorban egy inkvizítor megégetett egy eretneket, akkor lehet azt mondani, hogy gonosz volt, perverz volt, részeg volt, utasításra cselekedett, nem is ő vitte véghez a kivégzést, stb. Hasonló gondolatok felmerülhetnek kommunista diktátorok rémtetteinél is. Amiben azonban vallás és az ateizmus itt jelentősen különbözik, hogy a vallás a felemlegetett rémtettek idejében egyeduralkodó, és fő ideológia volt. A kereszténység és az iszlám egyeduralkodó, fő, és gyakorlatilag egyetlen ideológia volt a középkori Európában és az arab államokban. A kommunizmus is egyeduralkodó ideológia volt a kommunista diktatúrákban, de a kommunizmus volt az, és nem az ateizmus. Vegyük észre! Az ateizmus a kommunizmus mellett csak egy igen kis jelentőségű ideológiai elem volt.

Bár igaz, hogy a kommunista diktatúrákban a kommunizmus szinte mindenhol ateista volt, de elvben létezik, és létezett is vallásos kommunizmus, és ami még fontosabb, létezik ateizmus kommunizmus nélkül is. Ezzel szemben nem létezik nem hit nélküli kereszténység vagy iszlám.

És pontosan ez az, ami miatt a kommunizmus áldozatainak igen kis részéért tehető felelőssé az ateizmus. Ugyanis az ateizmus motivációként valójában ritkán lépett fel a kommunizmus alatt. Kevés embert öltek meg ténylegesen a hitük miatt.

A kommunizmus és az ateizmus együtt járása nem teljesen véletlen. Ennek egyik oka pont az, hogy a vallások a középkorban az elnyomó hatalom részét képezték. A keresztény főpapság a feudalizmus második elnyomó rendje volt, és a polgári forradalmak után sok hatalmat megőrzött, a kommunista szóhasználat szerint, a főpapság továbbra is elnyomó osztály maradt, és az egyház az elnyomó államrendszer része, fontos eleme. (Itt az egyházat és a vallást megkülönböztetem, de vegyük észre, a vallás szinte mindig egyházzal járt, és az egyház szinte mindig az elnyomás része volt. ) Ha a vallás az elnyomott rendek és osztályok ideológiája lett volna, ha az egyházak az elnyomott rendek és osztályok szervezete lett volna, akkor a kommunizmus lehetett volna akár keresztény is.

A kommunizmus a vallás és az egyház ellen, mint ellenséges osztály lépett fel. Számukra a főpap inkább annyiban volt ellenséges, amennyire az arisztokrácia, vagy burzsoázia volt. Nem annyira a hite miatt, hanem amiatt, ahova tartozott. Ahogy Lenin maga fogalmazott:

"A munkás-demokraták mindenki szabadságát támogatják a politikai harchoz, beleértve a papokét. Mi nem a papok választási kampányban, illetve a Parlamentben (Duma), stb. való részvétele ellen vagyunk, hanem csakis a papság középkori előjogai ellen." Liberálisok és Klerikálisok

Aki azt gondolja, hogy ez egy kiragadott szöveg, vagy Lenin részéről valami kivételes, egyedi megingás, vagy valamilyen rövid távú politikai manőver, az tanulmányozza a többi, hasonló írásokat: 1,2,3,4. Persze Lenin a hatalomra jutás előtt volt ilyen nagylelkű, később már egyáltalán nem volt választás párti. És ez az idézet nem azt akarja igazolni, hogy a kommunista diktatúra soha nem volt ellenséges a papsággal szemben, hanem inkább azt, hogy azért, és akkor, amikor a politikai harcokban kerültek útjukban, és nem annyira ateista alapokon. A rendszer ellenségei ellen léptek fel, inkább politikai, és nem más (vallási) alapokon.

A kommunista diktatúra általában akkor támadott meg papokat, ha azok a kommunizmust ellenezték. Ezzel szemben a középkori egyház olyan eretnekeket ítélt el, akiknek általában eszük ágában nem volt a feudalizmus megdöntése. Konkrétan: Nagy Imrét, Rajk Lászlót nem azért ölték meg, mert hitt istenben. Igazából még Mindszenty Józsefet sem csupán azért vetették börtönbe, mert hitt. A másik oldalon Giordano Brúnót viszont nem azért küldték halálba, mert a feudalizmus ellen papolt.

Persze van még egy ideológiai oka is annak, hogy a kommunizmus miért lett inkább ateista. Azért, mert a kommunizmus egy szélesebb értelemben szintén vallás. Ahogy azt sok gondolkodó bemutatta, a kommunizmus ideológiája szintén bizonyos jóslatokon alapult, melyek, ha nem jöttek be, akkor igazítottak rajtuk. Popper fejti ki A historicizmus nyomorúsága c. könyvében, hogy a marxizmus a kommunizmus győzelmét a legfejlettebb nyugati államokban jósolta meg, és ezt Leninnek hogy kellett kifacsarnia ahhoz, hogy a Szovjetunió eljövetelét megmagyarázza.

A kommunizmus tehát szintén az empirikus cáfolatok ellenére, dogmatikusan hitt ideológia volt, és a kommunizmus tulajdonképpen ugyanúgy egy üdvözülést ígérő ideológia volt. Ahogy Julian Young fogalmaz a The Death of God and the Meaning of Life c. könyvében Marxról: "A híres mondása szerint a vallás 'a nép ópiuma'. The észre kell, hogy vegyük, hogy akárcsak Hegel, Marx paradicsomot ígér, egy 'igaz világot', amelynek eljövetele a 'történelem végét' fogja uralni." 79. oldal.

A kommunizmus paradicsoma a kommunista társadalom volt, a végítélet a kommunista forradalom volt, és a Kánaánt ezen a Földön ígérték. Nem a transzcendens jövőben, hanem az e világi jövőben. De egyébként igen hasonló ideológiát képviseltek. A kommunizmusnak a többi vallás tehát ideológiai vetélytárs volt, ezért is voltak legtöbbször ellenségesek vele.

Ha valaki olyan erős elvi alapokon ateista, mint például az evidencializmus (nem fogadok el a valóságra vonatkozóan semmit igaznak, amíg nincs empirikusan igazolva), akkor számára a kommunista ideológia hasonlóan elfogadhatatlan hit, mint a vallásos hit. Ha nem hiszünk istenben, mert nincs rá igazolás, akkor miért hinnénk a lenini útban, vagy a kommunista jövő eljövetelében? Miért hinnénk, ha kifejezetten empirikus történelmi bukás támasztja alá, hogy nem egy igazán reális eszme?

Ennek megfelelően én nem vagyok kommunista, konkrétan nem ismerek kommunista ateistát, azok a szerzők, és gondolkodók, akiknek gondolataira támaszkodok, nem kommunisták. Manapság a legtöbb ateista nem kommunista, és mivel a kommunizmus a világban leáldozóban van, a jövőben ez még inkább így lesz. A kommunizmus egy átmeneti jelenség volt, az ateizmus viszont túlélte.

Az ateizmusnak valójában kevés köze van, a mai ateistáknak általában igen kevés köze van, nekem konkrétan pedig semmi közöm nincs a kommunizmushoz, és emiatt a kommunizmust rajtam számon kérni esztelen dolog.

Amikor a hit ellen szólalok fel, akkor az mindenféle hit ellen szól, és az a tény, hogy nem csak az istenbe vetett hit, hanem másfajta, alaptalan, világmegváltó ideológiák is sok kegyetlenséget hoztak a világra, inkább alátámasztja az általános konklúziót: igazabb és jobb hit nélkül élni. Legyen az istenhit, ufóhit, aurahit, politikai hit, vagy akármilyen hit.

Persze a keresztény egyházak a történelem során a veszett ebből házas kiskutyává váltak, de ez is részben csak annak köszönhető, hogy rövid pórázon tartjuk őket: ha nagyobb hatalmat kapnának, ismét olyan őrültségek történhetnek, mint a középkorban. Nem hagyhatjuk, hogy így legyen!

***

A Facebook Ateista és Agnosztikus Klub csoportjában egy elképesztően érdekes videót tettek fel a Youtube-ról, amely a Csillaghamu nevű felhasználó sok kitűnő magyarra fordításai közé tartozik (gyk. tehát magyar feliratos). A szokásos, ismeretterjesztő filmek közül ez azért tűnik ki, mert egy rendkívül furcsa szektát mutat be. Bár bizonyos vallásos szektákhoz képest (ld. Waco-siege), ez még nem is olyan furcsa. És még nem olyan szélsőséges.

A videoriport egy bizonyos Alan John Miller által alapított szektát mutat be, amely Miller birtoka környékén öszpontosul az ausztráliai Queenslandben. Központja egyébként egy nagy, kereszt alakú tisztás, középen a házzal. Miller azt állítja, hogy ő maga Jézus reinkarnációja, vagy második eljövetele. Híveinek egy népi pszichológiából, new age maszlagból álló ideológiát terjeszt, és egyfajta önsegítő csoportot vezet, bár itt a segítség erősen kétséges.

Kár lenne itt nekem arról hosszan értekeznem, hogy Millernek mennyire nincs igaza, miért nincs igaza, hol lehet megfogni, és miben lehetne kritizálni, hiszen az egész olyan nevetséges, hogy az olvasó lenézése lenne, ha mindezt a szájába rágnám.

Érdemes azonban a különféle részletek helyett néhány nagyon általános megjegyzést tenni. Először is, nehéz eldönteni, hogy Alan csupán az agykontrollhoz és hasonló "mentális tréninghez" hasonló üzleti humbugot csinál, vagy egy "komoly" szektát. Azaz nehéz eldönteni, hogy ő maga hiszi-e azokat az extraordinális hittételeket, melyeket magáról állít, vagy csak színészkledik. A szélhámosságra utal az, hogy amikor a riportban őt magát kérdezik, akkor sokszor kínosan röhögcsél (pl. 30:30), nyeglén viselkedik, stilárisan kiesik a szerepéről, nem látni rajta a magabiztosságot, határozottságot. Egyetlen helyen árulja el explicit módon magát, amikor elismeri, más nőt is "azonosított" már meg:) Mary Suzanne Luck mellett Mária Magdolnának (20:19). Itt nem bukik le teljesen, de azért erősen igazolja azt a gyanút, hogy ezt csak a csajozásért teszi. Ezután pedig gyanús, hogy a többi sem őszinte megtévelyedés, hanem az is szélhámos humbug.

Ha már Alan személyét vesszük, akkor tanulságos felmérni, hogy nem csupán nyegle, bohóckodó, és komolytalan, hanem ami ezekben benne van, hogy nem kifejezetten intelligens. Ugyanis egy intelligens ember is viccelhet, de az pont az intelligenciában különbözik a nyegleségtől. De ne legyünk szélsőségesen elfogultak! Ismerjük el, Alan nem hót hüje, csak éppen nincs száz fölött az IQ-ja.

Ezek után érdekes kérdés, hogy ha elképzelünk valamilyen szinten egy istent, és hogy Jézus, illetve Alan képében megjelenik a Földön (ok, tudom, nehéz), akkor ebbe belefér-e egy olyan átlagos intelligenciájú ember? Sok más egyéb mellett, egy Jézustól azért nem volna ildomos elvárni azt, hogy kivételesen intelligens? Sőt, mivel Jézus, vagy Alan állítólag maga isten, nem az lenne a várakozásunk, hogy hozzánk képes felfoghatatlanul intelligensnek kéne lennie? Elvégre a keresztény hívők legalábbis gyakran mondják, hogy "isten útjai kifűrkészhetetlenek", istennel kapcsolatban számunkra sok minden felfoghatatlan. Ehhez pedig hozzátartozna, hogy azért ha mi nem is értjük, isten csak érti a saját dolgait, tehát mérhetetlenül intelligensebb nálunk. Jó, persze mindez sok más sebből is vérzik, de erre most ne térjünk ki! És mondjuk lehetséges egy olyan ad hoc hipotézis, hogy isten intelligenciájából Jézusba vagy Alanbe csak egy rész sugárzik át. No de akkor is, hogy csak százas körüli IQ-ra fussa, azért az már gáz.

Ezek után vegyük szemügyre a felekezetet! A felekezet szó találó, mert lényegében félkegyelműekből áll. Ha Alan IQ-ja csak átlagos, akkor a többiek bizony a kifejezetten hülye emberek közül kerülnek ki. Ezek azok, akiket Alan meg tud hódítani tanainak. Láthatjuk, hogy nagyon sok érzelmileg zavarodott, zakkant, viselkedészavaros ember jön el a szeánszokra. Egyikből sem nézném ki, hogy mondjuk diplomája van, tanítani képes, vállalatot tud vezetni, nem bíznék rájuk felelősségteljes munkát. Nagy dicsőség lehet, ha az embernek ilyen nyája van. És hát amilyen a nyáj, olyan a villanypásztor: sokat elmond ez is Alanről.

Érdemes megfigyelni, ahogy azt a riporter is szóvá teszi, hogy Alan lényegében a megrendezett, kiprovokált érzelemkitörésekkel köti magához az embereket. Sokat beszél addikcióról, de igazából az érzelem-kitőrésre kondicionálja a híveit, függővé teszi őket ezek és maga iránt. A hívei tulajdonképpen olyan függő emberek, akik valamilyen perverz módon szeretik azt, ahogy Alan kihozza belőlük ezeket az érzelemkitöréseket, és újra és újra átélhetik a haragot, idegességet, kétségbeesést, önmarcangolást.

Legyünk itt nagyon óvatosak! Nem arról van szó, hogy ne létezhetne olyan pszichológiai, pszichiátriai technológia, amely az érzelmek felszínre hozatalára törekszik. Természetesen, ha vannak mélyen eltemetett érzelmek, akkor ezek felkutatása nagyon is értékes pszichológiai vagy pszichiátriai tevékenység. Csakhogy ezt olyan beszélgetés kellene, hogy kövesse, amelyben tisztázódnak a dolgok, és amely a gyógyulás irányába mutat. Lehetséges tehát egy drámai szeánsz, de utána valamiféle haladás kellene, hogy következzen, és ennek semmi nyoma ezeknél az embereknél. Alannek nem is célja ez, mert neki láthatóan az a célja, hogy az érzelmi problémáknál megfogja az embereket, és ehhez konzerválnia kell a problémáikat, nem megoldani. Jó példa erre az a férfi, aki azt mondja: "Amikor csak rá gondolok, sírok." (Alex, 24:33).

Ha már a riporter kritikájánál tartunk, akkor érdekes az, hogy a riporter, David Millikan maga teológus, sőt, metodista tiszteletes. Ebből mindjárt világos a motiváció is: a keresztény tiszteletes le akarja leplezni a konkurens, veszélyes, keresztény szektát. Természetesen az egyház szempontjából itt az az ideológia, hogy a káros elhajlásokat, eretnekeket leplezik le, de külső szempontból csak arról van szó, hogy egyik szekta ekézi a másikat.

A dolog igazán akkor válik mulatságossá, ha az Alan és Jézus közötti párhuzamot komolyan vesszük. Persze nem a reinkarnációt fogadjunk el igaz ténynek, hanem belegondolunk abba, hogy amit Alan csinál, az sok mindenben hasonlít Jézus cselekedeteihez. A kétezer évvel ezelőtti Jézus, ha egyáltalán létezett, csak egy szektavezér vol: maga köré gyűjtött hívőket, prédikált nekik dolgokat, igazából ki tudja, miket. Valójában egészen hasonló lehetett Alanhez, és a szektája is hasonló lehetett Alan szektájához.

David Millikan például megvádolja Alant, hogy elszakítja az embereket a családjuktól, és Alan teljesen jogosan védekezik úgy, hogy Jézus is ezt csinálta. "És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet." Mt. 19,29. Itt is igaz az, hogy egy jó pszichológus munkája elvezethet egy megromlott kapcsolat szakítással való feloldásához. David kritikája az, hogy Alan egészségesnek tűnő kapcsolatokban is problémákat generál. Nehéz ezt ilyen kevés felvételből megállapítani, de a kilencedik perc környékén bemutatott szétszakított pár esete elég durvának tűnik. Az elmondottak hitelességét persze nem tudom ellenőrizni, szóval nem mondok ítéletet, és nem is szükséges ebben ítéletet mondanom a többi konklúzióhoz.

Érdekes az is, amikor a David Millikan azt kéri számon Alanen, hogy mindenféle jóslatokat tesz a jövőre nézve (29:00), katasztrófákról beszél. Alen azokhoz a jósokhoz tartozik, aki mindezt dátum nélkül teszi, szóval lebukhatatlan. És egyben komolytalan is. De hasonlók a bibliai jóslatok is, amelyek közül tudtommal csak egy valamennyire deadline-os van, a végítélet eljövetelének egy emberöltő alatti jóslata (Mt 24,34 Mt 13,30), amely tehát mindjárt meg is bukott. A többi bibliai jóslat pont ugyanolyan homályos, mint Alan jóslatai. Ugyanaz a szellemi igénytelenség jellemzi a Bibliát, mint Alant.

A megdöbbentő, és végleges tanulság tehát az, hogy miközben a riportban egy metodista lelkész kritizál egy szektát, és miközben egy pillanatig sem hisszük el, hogy Alan Jézus, de azt bemutatja, hogy általában milyen szánalmasak ezek a szekták. És azt is bemutatja, hogy milyen szánalmas lehetett anno, kétezer éve Jézus szektája, ha egyáltalán létezett. Mert ne feledjük, az összes keresztény egyház nem több, mint Jézus - a történelem szeszélyei folytán hatalmasra duzzadt, kissé elfajult - szektája! És a kétezer éves múlt ilyen szempontból édes mindegy (ld. Argumentum ad antiquitatem). Történelmi, vagy nem történelmi egyház, nagyjából egy kutya.

Persze a keresztény egyházak a történelem során a veszett ebből házas kiskutyává váltak, de ez is részben csak annak köszönhető, hogy rövid pórázon tartjuk őket: ha nagyobb hatalmat kapnának, ismét olyan őrültségek történhetnek, mint a középkorban. Nem hagyhatjuk, hogy így legyen!

Ezekben a hetekben talán a külügyi hírek között nem keltettek akkora figyelmet az Irán és Izrael közötti konfliktusról szóló hírek, pedig a világ jelenleg talán legkomolyabb veszélyéről van szó. Iránnak ugyanis nemsokára atombombája lehet, Izraelnek pedig már van. Izrael a huszadik században háborúk során védte meg újraalakult államát, ezen kívül, és pont ennek folytán magában foglalja az egyik legkényesebb polgárháborús-terrorista övezetet: Palesztinát, amelyet militáns iszlamista szervezet vezet, a Hamasz. Északon Libanonnal határos, amelynek déli részén egy másik militáns szervezet tart uralma alatt, a Hezbollah. Ez a konfliktus is korábbi háborúk maradványa is egyben. A Hezbollah pedig igen közel áll Iránhoz.

Ezen kívül Izraelnek szövetségese az Egyesült Államok, mely nem egészen nézheti tétlenül a dolgot. Irán viszont mindenképpen Orosz érdekszférába is esik. Irán és Izrael nem is szomszédos, tehát közvetlenül meg sem tudják támadni egymást, csak légi úton. Akárhogy is, más államok is óhatatlanul belekeveredhetnek a konfliktusba. A hidegháború óta talán először fenyeget megint a Harmadik Világháború kitörése, mert jelentős, valamennyire egyenrangú felek állnak egymással szemben, egészen Izrael pedig egyszer már megmutatta, hogy hajlandó lebombázni egy számára veszélyes katonai objektumot, akár nem szomszédos országban is.

No de mi köze ennek a vallásokhoz? Nézzük csak meg, mi közös mindezen országok, és népek konfliktusában? Persze a palesztinok a zsidókkal közvetlenül együtt élnek, itt lehet beszélni érdek-konfliktusról. A Hezbollah és Izrael viszonyában is igaz ez. No de mi a közös a Hezbollahban és Iránban? Talán etnikai közösség van köztük? Nem az irániak többnyire perzsák, a libanoni muszlimok pedig általában arabok. Azonban a Hezbollah és az Irán is a shia iszlámhoz tartozik. Ez a közös bennük.

Vagy mi a baja Iránnak Izraellel? Megtámadta valaha is Izrael Iránt? Nem. Fenyeget Izrael azzal, hogy iráni területeket foglal el? Nem. Fenyeget-e Izrael az irániakkal rokon, vagy azonos nyelvet beszélő népeket? Nem. Akkor miért van az, hogy Ahmadinejad el akarja pusztítani Izraelt? Mert el akarja, maga mondta.

Egyetlen egy dolog van emögött, a vallás. A Hezbollahot és Iránt csak a vallás köti össze, Izraelt és Iránt pedig csak a vallás teszi ennyire ellenséggé. Ez az az eset, amikor kristály tisztán láthatjuk a vallás káros háborús hatását. Mert itt nem lehet érdekháborúra, etnikai villongásra fognia  dolgot, itt nem lehet azzal jönni, hogy a vallás csak ürügy.

Mondjuk ki! Ha nem volna vallási különbség, akkor Izrael és Irán nem nagyon találhatna semmiféle okot egymás megtámadására. Ha nem volna vallás, ez a háború nem fenyegetne. Ha nem volna vallás, akkor most nem rágnánk a körmünket, hogy itt most lesz-e Harmadik Világháború. Itt igazán találóak John Lennon szavai:

Nothing to kill or die for
And no religion too
Imagine all the people
Living life in peace

Magyarországnak végre sikerült bejutnia a festészet élvonalába! A kubizmus és a dadaizmus után itt az új irányzat, az idiotizmus. És ez bár egy kicsit narancssárga, kicsit savanyú, de a mienk. Bemutatjuk a legújabb remekműveket, melyet a kormány rendelt a tákolmány díszítésére. Egy párat összehasonlítás keretében mutatunk be, másokat csak úgy magában, mert van olyan, amely magában is egyedülálló. Mint például a Nagy Imre temetése.

	amely a kaméleonja miatt talányos, lehet, hogy tényleg szimbolizál Valakit.
	Mások összehasonlításban domborítják igazán ki érdemeiket, mint például a Horthy kora. Ki vezeti a lovat narancs száron?
	És ez is érdekesen talányos, és talán még az is lehet, hogy a festő tényleg belecsempészett egy kis iróniát.
	Sok képben viszont nem fedezünk fel semmit, csak primitív vakhűséget.
	Máshol a vakhűség már gigantikus mértékeket is ölt.
	És a mondandó ezzel kifordul magából.
	Azonban van olyan kép is, amely csak egyszerűen nevetséges, mint az Első Világháborút ábrázoló.
	Van továbbá olyan kép, mint a Vörösiszap, amely egész jóra sikerült, a szerzője nem tehet róla, hogy a nemzeti idióták rossz keretek között kérték fel, mert a vörösiszap katasztrófa kétségtelenül súlyos volt, a művészet számára megörökítendő téma, csak éppen, ahogy Gerő András is kifejtette, nem egy történelmi esemény.

 
A Magyar Nemzeti Idiotizmus irányzata összességében méltó ahhoz a rendszerhez, melyet kiszolgál, mint ahogy a szociális realizmus is méltó volt a maga rendszeréhez. És itt meg kell jegyeznem, hogy az messze értelmese, értékesebb tudott időnként lenni.

Egyetlen olyan kép van, amely a nemzeti idiotizmusnál is veszélyesebb, mert a nemzeti agymosás részét képezi: a 2006-os lovasrohamot ábrázoló, amely mellesleg szintén nem történelmi esemény, ugyanis a csőcselék randalírozása nem nevezhető történelemnek.

Nem is értek el semmit. Azonban az az agymosás, amely mára teljesen kifordította ezt az eseményt, és csak az "ártatlan" tüntetőket lövöldöző gonosz rendőrök maradtak meg, abból semmi, hogy a csőcselék felgyújtotta a tévészékházat, barikádokat emeltek az utcán, kukákat gyújtogattak, kirakatokat törtek be, végül elkötöttek egy tankot, na azt szépen elfelejti a jobboldal. Pedig ha már valamit megfestenek, akkor ezt kellett volna, mert az is a katasztrófa volt, nem csak a vörösiszap.

Pedig ha valami egyedülálló, akkor az nem a rendőrük akciója, ilyet minden normális, demokratikus nyugati államban láthatunk, ha a csőcselék elszabadul. Tankokat elkötni, meg tévészékházakat ostromolni, na az ritkább, az tényleg egyedi, bár nem történelmi.

Azt is elfelejtik az amnéziás jobboldalon, hogy mindez Orbán Viktor hergelésére történt. Hát így állunk. A magyar nemzeti idiotizmus győzedelmeskedni látszik az értelem felett.